Földet a békéért

Az amerikai elnök Truth Social közösségi oldalon közzétett, Zelenszkijnek címzett kifakadása a Washington által kidolgozott béketerv kapcsán született.

A jelek szerint ugyanis Kijev még mindig valamilyen csodában reménykedik – vagy legalábbis abban, hogy egyes európai országok kihúzzák a csávából, ezért ódzkodik elfogadni a realitásokon alapuló amerikai megközelítést.

Ami kétségkívül fájdalmas, hiszen az Oroszországgal kötendő béke feltételeként jelentős területi engedményeket követel meg Kijevtől.

A kiszivárgott, amúgy nem túl hosszú tervezet nem kertel: Oroszország részeként ismeri el a Krím-félszigetet, valamint de facto Donyeck, Luhanszk, Herszon és Zaporizzsja megszállt területeit, kompenzációként viszont Ukrajna visszakapna Harkiv orosz fennhatóság alá került területeiből.

Emellett az ország nem csatlakozhatna a NATO-hoz – viszont biztonsági garanciákat kaphatna európai országoktól, illetve más, az ország biztonságát garantálni hajlandó Európán kívüli országok részéről.

Washington emellett az Ukrajna eddigi ellenállásához nyújtott támogatásért megkapná az irányítást Európa legnagyobb atomerőműve, a zaporizzsjai létesítmény fölött, illetve gyakorlatilag korlátlan hozzáférést kapna az ország ritkaföldfém-készleteihez, amit megállapodásban is rögzítenének.

Valljuk be: nem csoda, hogy az ukrán elnök és kormánya ódzkodik attól, hogy bevállalja mindennek az ódiumát.

Hiszen egyetlen vezető számára sem kellemes – sőt akár a politikai öngyilkosság kockázatát is magában hordozhatja –, ha gyakorlatilag elismeri, hogy országa elveszített egy háborút,

ami azt jelenti, hogy le kell mondania területe húsz százalékáról és a világ legerősebb katonai tömbjéhez való csatlakozásról szóló ambíciójáról.

A kérdés csak az, hogy van-e alternatívája az amerikaiak által tett javaslatnak, amely a jelek szerint Vlagyimir Putyin orosz elnököt is kielégítené?

Jelen állás szerint nem sok.

A hajlandók koalíciójába tömörülő országok ideig-óráig ugyan még támogathatják pénzzel és fegyverrel az országot, de a készletek végesek, az európai fegyvergyártó kapacitások felpörgetése még évekbe telik.

Ha pedig az Egyesült Államok tényleg komolyan gondolja, hogy amennyiben a felek nem fogadják el a béketervet, kivonul a béke megteremtését célzó erőfeszítésekből, és emellett esetleg még az ukrajnai fegyverszállításokat is leállítja, a helyzet egyenesen reménytelenné válik.

Azt ugyanis remélhetőleg egyetlen európai politikus sem fontolgatja, hogy csapatokat küldjön Ukrajnába mindaddig, amíg nem születik megállapodás a fegyverszünetről – ez ugyanis azonnal háborút jelentene.

Ezt a megoldást ráadásul vélhetően az európai polgárok többsége sem támogatná, hiába csörteti megveszekedetten a kardot Kaja Kallas, az Európai Unió külügyi főképviselője vagy Ursula von der Leyen EB-elnök.

Sokan mondják, hogy sértené a nemzetközi jogot, ha elismernék Oroszország fennhatóságát a Krím fölött.

Holott ha Ukrajna történetesen elfogadja a béketervet, és kétoldalú, nemzetközi garanciákkal megspékelt békeszerződésben is elismeri a területi veszteségeket, akkor az hivatalosan is a nemzetközi jog részévé válik

– ahogy egyébként korábban is történt minden egyes háború lezárásakor.

Az érintett területek etnikailag amúgy sem ukrán többségűek, még ha egyesek igyekeznek is megkülönböztetést tenni, miszerint ott nem oroszok, hanem orosz ajkú emberek élnek.

Ez azonban keveset változtat azon a tényen, hogy egyrészt nem biztos, hogy szívesen térnének vissza ukrán fennhatóság alá, miután Kijev kisebbfajta háborút vívott ellenük – bár a tízezres nagyságrendű halálos áldozatról szóló hírek természetesen csupán az orosz propaganda részét képezik.

Másrészt

jelen állás szerint Oroszországot legfeljebb csak fegyverrel lehetne rákényszeríteni arra, hogy feladja a megszállt területeket, ehhez pedig senkinek sincs kedve.

És talán ereje sem.

Arról, hogy Trump miért akar minél hamarabb – lehetőleg még hivatalba lépése első száz napjában, vagyis keddig – tűzszüneti megállapodást, már sokszor értekeztünk: az ukrajnai háborút fölösleges pénzkidobásnak tekinti, mivel nem Oroszországot, hanem Kínát tekinti a legfőbb globális riválisának, ezért a Peking elleni gazdasági – és idővel talán valódi – háborúra akarja átcsoportosítani az erőforrásait.

Ezért nem tartja presztízskérdésnek, hogy „felszabadítsa” Ukrajna orosz uralom alá került területeit, sőt az azok feletti moszkvai fennhatóság elismerése révén abban reménykedik, hogy helyreállíthatja a Washington és Moszkva közötti viszonyt, és a gazdasági együttműködés révén gyengítheti az orosz–kínai kapcsolatokat.

A jelek szerint Putyin is elégedett lenne a béketervvel.

Erre utalhat, hogy fokozta az ukrán célpontok elleni támadásait, ezzel gyakorolva nyomást a kijevi vezetésre, hogy menjen bele a megállapodásba.

Teljesen érthető lenne, ha a moszkvai vezető valóban úgy gondolná, hogy ez a megállapodás kedvező számára.

Hiszen annak révén nem csupán azt a célt érné el, amiért elsősorban elindította a háborút – az orosz biztonsági igények szavatolását, Ukrajna NATO-tagságának megakadályozását, hogy a potenciális katonai ellenfél ne kerüljön még közelebb –, hanem keletebbre tolhatná Oroszország határait.,

Ezt jelentős győzelemként lehetne eladni az orosz polgároknak, miközben látható, hogy az orosz hadigépezet – bár a lassú felőrlő háborút továbbra is képes lenne folytatni – látványos áttöréseket nem tud elérni, és az ország gazdasága is megsínyli a folyamatos háborúskodást.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy Moszkva végleg lemond Ukrajna visszatereléséről az orosz birodalmi akolba, ráadásul a béketerv elfogadása annak az elismerését is jelentené, hogy a háború megoldást jelent a biztonsági és területi problémákra.

Ugyanakkor mindez csupán a valóság elfogadását jelenti, azt, hogy nem egy ideális világban, valamilyen utópiában élünk, ahol véget ért a történelem.

Azt, hogy

hiába a szép elvek és szavak, az érdekeit úgyis csak az tudja érvényesíteni, aki kellő erővel is rendelkezik hozzá.

Ezért fontos Európa megerősítése, hogy az esetleges újabb orosz háborús ambíciókat megakadályozó garanciavállalások hatékonyak és hitelesek legyenek.

És éppen ezért lenne fontos, hogy mégse alakuljon minden Moszkva kénye-kedve szerint, és a tűzszünet után beküldhessenek békefenntartó alakulatokat Ukrajnába azon országok, amelyek vállalják annak kockázatát, hogy a NATO ötödik cikkelye aktiválásának kizárásával álljanak az oroszok és az ukránok közé, biztosítandó Ukrajna megmaradó területének épségét.

Mint ahogy

az is lényeges lenne, hogy egy esetleges békeszerződésben Ukrajna kötelezettséget vállaljon arra, hogy a területén élő őshonos nemzeti közösségek jogait visszaadja, és kultúrájuk megélését, anyanyelvi oktatásukat és anyanyelv-használatukat a legmesszemenőbbekig támogatja.

Mindez azonban még távol van – ahhoz hogy idáig eljussunk, Kijevnek előbb még döntenie kell: vállalja-e, hogy területeket ad át a békéért cserében, vagy folytatódik az értelmetlen öldöklés – miközben további területeket veszít el Oroszország javára.