Nem csak a harangszó, a néma csend is üzenet

Nemes és figyelemre méltó felhívásban kérte a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége idén februárban, hogy a trianoni békediktátum pontban századik évfordulóján június 4-én fél ötkor – ahogy száz esztendeje – felekezettől függetlenül szólaltassák meg a harangokat száz másodpercig minden magyar templomban. Felemelő volt látni, amint szinte egyemberként csatlakoztak a kezdeményezéshez a Kárpát-medence keresztény egyházai.

Az elszakított területeken, Erdélyben, Felvidéken, Délvidéken és Kárpátalján is sok templom példamutatóan felvállalta a harangozást, ami akárcsak 1920-ban, ma is sokat jelent a szétszakított nemzet számára.

A június negyedikei gyásznapon felvidéki magyarok népes csoportja gyülekezett a Mária Valéria híd párkányi hídfőjénél, hogy az esztergomi bazilika harangzúgása mellett együtt emlékezzen arra a pillanatra, amely száz évvel ezelőtt megpecsételte Magyarország sorsát. Felvidéki nemzettestvéreinknek azonban csalódniuk kellett. Hiába vártak az esztergomi főszékesegyház nagyharangjára, a déli toronyban lakó három harang egyike sem szólalt meg.
Tekintettel arra, hogy a Kárpát-medence legtöbb templomában valóban megkondultak az emlékezet harangjai, fel kell tennünk a kérdést: vajon mi az üzenete az esztergomi főszékesegyház hallgatásának? A hercegprímási székvárosban emelkedő szentély nemzeti jelkép, amelynek története összeforrt a Felvidék sorsával – száz éve testesíti meg a Dunán átlátszó és a nagyharang zúgásakor át is hallatszó anyaországot az elszakított magyarság szemében. Ha felmegyünk a hegyre és megállunk a katedrális főbejárata előtt, a timpanonon a következő kőbe vésett felirat fogadja a látogatót: CAPUT MATER ET MAGISTRA ECCLESIARUM HUNGARIÆ, vagyis: a magyarországi egyházak feje, anyja és tanítója.
Nem volt túlzó társadalmi elvárás, hogy az esztergomi főszékesegyház is harangozzon a száz évvel ezelőtti nagyhatalmi önkény diktátumának emlékére. Az esztergomi bazilika hallgatása különösen annak tükrében elgondolkodtató, hogy még a nyelvhatár menti Nyitracsehin – ahol a magyarság már kisebbségbe szorult – is meghúzatták a harangokat a katolikus templomban, igaz a hívek kérését csak második próbálkozásra teljesítette a szlovák nemzetiségű plébános.

A bazilika kanonokja mindenesetre tartozik egy magyarázattal: miért hagyta figyelmen kívül a keresztény értelmiségiek senki ellen sem irányuló kezdeményezését a nemzeti összetartozás napján?

(Állítólag nem kívánt csatlakozni a felhíváshoz.)
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a harangozásról közleményt adott ki, amelyben ugyan (más történelmi egyházaktól eltérően) nem foglalt egyértelműen állást, de elismerően nyilatkozott az emléknapi harangozás jelentőségéről. Annak a ténynek, hogy nem harangozott az esztergomi bazilika Trianon emlékére, legalább olyan súlyú üzenete van, mintha harangozott volna. Azon kívül, hogy a felvidékieket megalázta ez a furcsa gesztus („belesajdult a lelkünk” – írták), hátat fordított a híveknek és minden magyarnak, akinek fáj Trianon.
Babits Mihály írt egy megindító verset Dal az esztergomi bazilikáról címmel, amelyet csak kevesen ismernek, mert a kádári kultúrpolitika – mondván, ne sértse „fölöslegesen” a szomszéd népek érzékenységét – kigyomláltatta a költő versgyűjteményeiből. Legalább két szakasza ma is igen időszerű:
„De túl már cseh határ...
Idegen katonák
s szuronyos szólamok
szorítják a Dunát,
mely ma friss ér helyett
zsibbasztó pántlika:
áldástalan nézi a hűs bazilika.

Egy kis darab enyim...
De hát hol a mienk,
amit éppúgy védjen
a törvény és a rend?
Hogy bölcs nemzeteken
bíró ököl s iga
legyen, miért hagyod,
óh szent bazilika?”

Hetzman Róbert

A szerző a Magyar Patrióták Közösségének elnöke