Egy jó kapcsolat alapja egymás kölcsönös elfogadása. Mégis vésővel és fűrésszel felszerelkezve lépünk házasságra, hogy megpróbáljuk a másikról lefaragni mindazt, ami nem tetszik rajta. Bevallom, kitüremkedett egy kis smirglipapír az én farzsebemből is, de a párom sem érkezett üres kézzel.
Szeretem a vágott virágot. Szerintem virágot kapni nőies és szexi. Kedvesem mégis kezdettől fogva megpróbált átnevelni.
– Nem akarsz inkább bonbont? Annak legalább van valami értelme... – mondta még szerelmünk hajnalán.
Odáig jutottunk, hogy egyszer egy csokor banánnal köszöntött fel. Mert éppen szesszió volt, s úgy gondolta, hogy kell a protein. Közöltem vele, hogy hova dugja a proteinjét, és azzal faképnél hagytam. Azóta belenyugodott a virág iránti igényembe, de fenntartásokkal. Ugyanis kedvenc virágom a krizantém, de a tizenöt év alatt soha, de soha nem kaptam szerelmetes férjemtől legalább egy szálat is.
– Mit szeretsz ezen? Sírvirág! – blamálja nyíltan a krizantémot.
– De hiszen olyan vidám, borzos és ugyanakkor pazar. Ráadásul a japán császári család jelképe – kelek a virágom védelmére.
– És még büdös is – folytatja zavartalanul saját gondolatmenetét férjem.
Elnémulok. Megbántódjam? – latolgatom. Elvégre nem panaszkodhatom, jó szót is, ölelést is kapok a társamtól. Inkább furcsállom: miként lehetséges az, hogy valaki, aki ennyire közeli, nem érzi, érti, fújja kívülről, hogy párja mire vágyik. Hiszen olyan könnyű bennünket, nőket, anyákat boldoggá tenni. Egy csokor a kedvenc virágunkból, vagy egy csokor mondat, s rögtön szebbnek látnánk az életet. Mert milyen felszabadító lenne néha ezt hallani párunktól:
– Ó, hogy sír a baba, gyorsan átveszem.
– Hűha, sír a baba, az apját hívja.
– Add ide a picit édesem, úgy érzem, kaki van!
– Fesd ki magad, addig én felöltöztetem őket.
– Mondhatom ma én az esti mesét?
– Édes, most, hogy elaltattam a gyerekeket, itt az ideje egy nagy beszélgetésnek...
– A te munkád sokkal nehezebb, mint az enyém.
– Unalmas ez az akciófilm, nézhetek veled Született feleségeket?
– Olvastam egy jó könyvet a dackorszakról.
– Elég egy nőnek ennyi ruha?
– Csak tíz pár cipő?
– Ihatok még egy sört?
– Nem sért a borostám?
– Hagyd csak, minek megelőzni ezt a Trabantot, battyogjunk mögötte, úgyis odaérünk.
– Óau, milyen szépen beállt az a kocsi, biztosan nő vezeti!
– Mintha hiányozna az életünkből a romantika...
Igen, a legtöbben csak sóvárgunk ezekre a mondatokra. A listát kiegészítem a saját titkos kívánságmondatommal:
– Hoztam neked egy csokor krizantémot!
(Én azért reménykedem, hogy legalább ezt az egy mondatot meghallom valaha. Még mielőtt alulról szagolom… a krizantémot.)
