Kísértetjárás

Szívre tett kézzel jelentse ki, aki azt állítja, hogy diákkorának kritikusabb pillanataiban soha nem szembesült az alig burkolt fenyegetéssel: fiam, ha nem tanulsz, az építészetiben-faipariban-pincériskolában végzed. Kinek mi volt közelebb és ijesztőbb. Nemcsak a kommunista korszakra jellemző történetek ezek, az iskolapreferenciák sorrendjében a többség esetében ma is csak az 5-6., pusztán elméleti helyen bukkanhat fel valamilyen kétkezi mesterség oktatását kínáló iskola neve.

A múlt jelenben is kísértő tévképzeteivel hadakozunk. Gyermekeinket csak legvégső esetben engedjük ilyen „alja” helyre, miközben napnál világosabb, hogy lassan nem csak az obskúrus magánegyetemek által kilószámra mért oklevelek érnek egyre kevesebbet, de a rangosabb tanintézményekből kiözönlő friss humán értelmiségiek többsége is jelentős elhelyezkedési gondokkal küszködik. Miközben a befektetők egyik első kérdése arra vonatkozik, hogy milyen szakképzettségű munkaerő található a kiszemelt térségben.

A 2011-ben érvénybe lépett tanügyi törvény ugyan deklaratíve rehabilitálja némiképp a szakoktatást, a tudati átalakulás azonban valószínűleg még hosszú időt vesz igénybe. Objektív akadályok egész sora tornyosul az útban. Az elmúlt húsz esztendő során „elkoptak” a szakoktatók, a műszaki értelmiséget még bőven felszippantják a termelő iparágak, a tanügyiek fizetése pedig egyelőre aligha versenyezhet gépgyártóipari bérviszonyokkal. Ugyanakkor ritka kivétel az a település, amelynek középtávú stratégiájában szerepel a helyi oktatási kínálat és a potenciális befektetések összehangolása, holott az önkormányzatoknak most már beleszólásuk is van a település szakemberképzésének fazonírozásába.

Az igazi gond a tudati váltóátállítással van. „A gyermekemnek jobb élete legyen, mint nekem” - jellegű, aligha kifogásolható nézet egyelőre makacsul tartja magát, és várhatóan egészen addig áll a lábán, míg a munkaerő-piaci aránytalanságok el nem érik a kritikus tömeget. Vagy míg az oktatási intézményekben ténylegesen is meghaladja a „muszáj” kategóriát a szakoktatásba való bekapcsolódás késztetése.

A kommunista korszak még egy átkos öröksége? Nagy részben. A kétkezi mesterségek becsületének újrateremtése azonban kötelező. Ezt üzeni a virtuális termelés lufijának kipukkanása, a tényleges értékteremtés előtérbe kerülése. De ezt üzenik a háztartásban lépten-nyomon felbukkanó apró javítanivalók is, amelyekhez mérve generációk egész sora bizonyul pehelysúlyúnak. Vezércikket írni? Ugyan már, bárki tud. A régi mondás szerint azonban az érdemli az ebéd javát, aki a fát hozza az erdőről.