Hiányzó főispánok

Csinta Samu 2014. június 07., 09:07
galéria


A brassói prefektúra folyosóján fényképekkel foghíjasan ellátott tabló igyekszik emléket állítani Brassó prefektusainak. A lista a mindössze néhány hétre „beugró” megyei főjegyző, Petre Munteanu nevével kezdődik, visszajáró lélek a háromszor is felkent orvos-hazafi, Gheorghe Baiulescu. A tabló tanúsága szerint a történelem 1918 decemberében kezdődött, Brassó vármegye impériumváltás előtti főispánjai említést sem érdemelnek. Közel kilencven évvel az „ősrobbanás” után magyar ember ül a prefektusi kabinetben. Talán mostantól. Reménykedjünk.

A nagy áttörés ugyanis négy évvel ezelőtt megtörtént, 2010 óta immár törvénybe foglaltan minden június 4-én az egész Kárpát-medencét belengő harangzúgás jelzi: az országot és a magyarságot szétszakító trianoni békediktátum évfordulóján együtt érez a nemzet. A kopjafák alját, cintermeket, kultúrházakat megtöltő emlékezők többnyire idős, illetve középkorú emberek, akik családi, közösségi emlékezésekből táplálkozva még szinte személyes emlékként kezelik Trianon tragédiáját. Azt a traumát, amelynek második körös következményeként kiürítette az elcsatolt területeket, ahonnan az értelmiség tekintélyes része az anyaországba menekült, „lefejezett” nemzetrészeket, csonka családokat és reménytelenséget hagyva maga után.

A „Mindent vissza!” jelszó mára kiürült, értelmetlenné vált, Trianon egyre inkább valami homályos sorsszimbólumot jelent az egészen más hívószavak mentén élő nemzedékek számára. A nyolcvanas évek felfokozott várakozást hozó forradalmi hevülete is a múlté, a Párizs közeli kastély meglátogatása is csak apró állomás az Eiffel-torony és az Eurodisneyland állomások között.

Pedig Trianon újraértékelése elodázhatatlan és kötelező. A tragikus eseményre való emlékezés receptjét talán Juhász Gyula Trianon című versének kezdő sorai sűrítik magukba: „Nem kell beszélni róla sohasem,/De mindig, mindig gondoljunk reá.” Ennek jegyében kellene újraalkotni életterünket, eszköztárunkat, jelképrendszerünket. Az uniós lét körülményei nem bizonyultak alkalmasnak arra, hogy feledtessék következményeit, Nyugat-Európa továbbra is megdöbbentő empátiahiánnyal és kettős mércével kezeli a kontinens legnagyobb, kisebbségi sorba szorult nemzetrészének sorsát. Pedig éppen annak a világnak a képviselője, a francia Théophile Delcassé fogalmazta meg legpontosabban, hogyan kell értelmeznünk Trianont. „Egy nemzet sincs megalázva azzal, hogy legyőzték, vagy hogy aláírt – késsel a torkán – egy végzetes békeszerződést. Becstelenné válik azonban, ha nem tiltakozik, ha tönkretételéhez maga is hozzájárulását adja. Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás.”

A brassói főispánok táblája is várat magára...

 

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.