Amióta Edward Snowden azzal szembesítette a világot, hogy jó ideje annyi a magánszférának, nem nagyon tudunk mit kezdeni az információval. Csócsálgatjuk, háborgunk kiszolgáltatottságunk fölött, próbáljuk vigasztalni magunkat, hogy mindent összevetve világunk biztonságát szolgálja, még akkor is, borzadva gondolunk bele, hogy legbizalmasabbnak szánt közléseink is egy szuperszerver foglyai.
Ha az információ az egyik legnagyobb érték, ahogy azt egyre többen vallják, akkor az információs csatornák birtoklásának is valahol topközelben kell lennie. A félinformáció, a részinformáció túlértékelése ugyanakkor esetenként egészen fals felsőbbrendűséggel képes sújtani. A sokszor ugyanazon forrásból származó, a különböző hírcsatornák révén ezerfelé szerteágazó információ befogadása gyakran azt a hamis képzetet kelti bennünk, hogy egy adott témáról mindent tudunk. Holott csak a felszín fecsegését halljuk, s az így nyert cseppfolyós magabiztossággal mérgezzük folyamatosan a környezetünket.
A hét eleji erdélyi repülőgép-katasztrófa első visszhangjainak szemlézése is erről a gyarlóságunkról árulkodik. Az emberéletek mentésére induló orvoscsapat tragédiája utáni egyik első cím azt harsogta világgá: túlélték a zuhanást, de halálra fagytak. Hogy a keresésükre indult egységek miért csak órák múltán találták meg őket, sokáig kérdés marad, főleg, ha abból indulunk ki, hogy nem a feneketlen amazonasi őserdőben tűntek el. Az újabb információk révén ugyan tisztulni kezd a kép, ám néhány dolgot aligha lehet meg nem történtté tenni. Például a hegyimentők és rohammentősök alkalmatlanságának vádját, holott aligha szolgáltak rá az elégtelen osztályzatra.
A pótolhatatlan veszteséggel járó késlekedésnek azonban más megvilágításban is alapos elgondolkodtatásra kell késztetnie. Az esetleges katasztrófahelyzetek kezelésének intézményes hiányosságait ugyanis csak ritkán pótolhatja az emberi áldozatvállalás, a kulcs az előreláthatatlan szituációk előrelátásában rejlik. Az ezt szolgáló stratégia és a hozzárendelt eszközök újraleltározása elkerülhetetlen, még akkor is, ha az érintett intézmények működőképességére valóban csak extrém helyzetekben derül fény. Folyamatos fejlesztésük szükségességét pedig nem a fél- és álinformációk szülte szalagcímek indokolják, hanem a mindenkori kormányok állampolgárok iránti gondoskodásának imperativusa.
Helyünk – és sebesültjeink helye – meghatározását ugyanis vétek lenne kizárólag a Google Mapsre bízni. Még akkor sem, ha ezúttal valóban köszönet érte a fejlesztőknek.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.