Úgy vannak egyesek – talán kicsivel többen annál – az anyaországi politikusok erdélyi túráival, hogy se lenyelni, se kiköpni nem tudják a jelenséget. A legsűrűbben felbukkanó formula szerint idejönnek „ezek”, minden közvetlen következmény nélkül megmondják a tutit, aztán hazamennek, mi meg itt maradunk beszédeik összes utólagos hordalékéval. Mert ilyenkor mindjárt felborul a romániai együttélés harmóniája, amivel amúgy személyesen legfeljebb nyomokban találkozom, mint például a Kolozsvári Magyar Napok valóban felhőtlen napjaiban.
Elfelejthetetlen és megemészthetetlen emlékként hordozom magamban annak a szőke lánynak a képét, aki évtizedekkel ezelőtt, térdig a Velencei-tóban, visszakérdezett: hol is van az az Erdély, valahol Szlovákiában? Alig kezdődött barátkozásunk ott véget is ért, agyamba pillanatok alatt beleégett a magyarországi ember robotképe, akkor úgy éreztem, egy életre elegem van „ezekből”. Elhallgatva ma a nem is tudom mit kifogásoló itthoni honfitársaimat, a szőke lány képe köszön vissza: ugyanolyan értetlenséget, tudatlanságot, bizalmatlanságot vélek felfedezni az elutasító gesztusokban. Mintha egyre inkább kétségbe vonnánk, hogy anyaországi honfitársaink – politikusok és kevésbé azok – puszta ragaszkodásból, nemzettudatból, őszinte érdeklődésből és segítőkészséggel is jöhetnének Erdélybe. Ahogy Orbán Viktor miniszterelnök fogalmazott nemrég egy tévéinterjúban, azért, mert nehéz olyasmit találni, amit nem szeret ebben az országban.
Valahogy elsikkad, pedig kétség nem férhet hozzá: sűrű felbukkanásuk a mi biztonságunkat is szolgálja. Pedig sokan élünk még olyanok, akik megtapasztalhattuk, milyen is volt a kommunista internacionalizmus szellemében felállított szögesdrót kerítések között élni, amikor egy-egy kisebbség sorsának alakulása a baráti országok belügye volt tudatos felhígítástól a falurombolásig. Aki provokációnak tekinti az olyan típusú kijelentéseket, miszerint „olyan tündérkert ez, ami a mienk is”, amelyhez sajátos, erős kötődés fűződik, amihez nem kívülállókként viszonyulnak, hanem olyan világot látnak benne, amelyben mi, romániai magyarok is jól láthatók vagyunk, nos az olyanok igazán sajnálatra méltók.
Természetesen mindenki maga járja be öntudatra ébredésének ösvényeit, dönti el, hogy melyik akadály előtt időz hosszasabban, tépelődik, hogy nem volna-e jobb visszafordulni. Akár az emberi érés fokozatai, ezek is különbözőek. Sokat segítene a dologban, ha előbb elhinnénk, hogy akár tündérkertben is élhetnénk.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.