Ismét lobogtak a hosszú ruhák és hajak a színpadi műszélben az Eurovíziós Dalfesztiválon, és a versenyzők zöme újra elmondta dalban, hogy mi a szerelem. A helyszín ezúttal Malmö volt, de ez talán teljesen mindegy. Mert az Eurovíziós Dalfesztivál szemmel láthatóan a jellegtelenségre hajaz, „egyek vagyunk”, ekként szólt a seregszemle idei mottója, s ez azon túl, hogy az európai összetartozás nagyszerűségeként értelmezhető, talán azt is kifejezi: „egyformák vagyunk.” És ez eléggé nagy baj.
Nincs többé Nő, nincs többé Férfi, és nincs többé Dal – így összegezhető a dalverseny legfőbb üzenete a döntő után. Pedig hát a nő- és hímnem csodás példányai mutatták meg magukat a világot jelentő svéd deszkákon, de főként biológiai jelleggel. Úgy tűnik, a fősodorba bekerülni akaró mai európai énekes(nő)ről csak annyi sugárzik a színpadon, hogy kisebb iparág szándékszik megélni belőle, gyárilag állítják tehát elő, akárcsak a dalt, amelyet énekel. Mert – erre gyakran kitértek a műsorokban – Európa nemzetei ma a fesztiválon szereplő számot sem bízzák a véletlenre. Sokan nem azt küldik, ami tetszik a közönségnek, ami sajátosan az övék lehet, inkább Eurovíziós-Fesztiváldalt-Író-Szerzőket kérnek fel alkotásra. És így megszületik a tipikusan itt szereplő zeneszám, a megjegyezhetetlen dallamú, szétfolyó szövegű, semmitmondó szerelmi egyendal, amelyet nőkhöz hasonlító nők, és ugyancsak nőkhöz hasonlító férfiak közvetítenek befogadásra alkalmatlanul. Kivételek persze akadnak, az átlagtól igen óvatosan kilengő kivételek: idén köztük a holland Anoukot, a francia Amandine Bourgeois-t vagy a görög Koza Mostrát említhetjük. Kétségkívül nem volt átlagos a román fellépő, a 13. helyen végző Cezar Ouatu sem, már ami a – sokszor öncélú visibálásnak tűnő – énektechnikáját illeti.
Eközben szerencsére Európa lakossága (is) igen gyakran hiteles előadók zenéjére tombol, érez katarzist koncerttermekben és stadionokban, s még a diszkók világa sem az Eurovízió dalaitól hangos. Igaz, a média erre magasról tesz. A média működtetői továbbra is hatalmas összegeket feccölnek e bankettbe oltott lakodalom megszervezésére és bemutatására, ezt tálalják nekünk – igaz, biztosan nem véletlenül – mainstreamként. Ennek konzumarcú közönsége vagyunk mi az Eurovízió nevű médiavízió szerint. A saját dalt saját nyelven saját stílusban előadó ByeAlex fellépése és tizedik helye ebben a világban amolyan médiahack, és talán ez az, amiért sikerét leginkább értékelhetjük. Hiszen valljuk be, bár fülbemászó slágerré lett, de igencsak egyszerű dal a Kedvesem, és legnagyobb értéke talán éppen hitelességéből fakadó mássága, az, hogy nem akar mást vagy többet mondani és mutatni, mint ami. A ByeAlexre adott szavazatok (vajon hová lettek az erdélyi magyarok voksai?) az egyhangúságtól ásító, unott közönség válasza az Eurovíziós Dalfesztivál világát közvetítőknek: ha ti ezt adjátok nekünk, adunk nektek mi is. Ki tudja, egyszer talán még kvittek lehetünk.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.