Akit megszavaznak, azt meg is érdemlik

A kilencvenes évek végétől jó néhány esztendeig a parlamenti választások alkalmával nem tudtam az RMDSZ-re szavazni (nyilván másra sem igazán ütöttem a pecsétet). Az akkori Verestóy–Frunda-féle vonal olyan politikát folytatott, amelyet szavazatommal képtelen voltam támogatni, s véleményemmel nem voltam egyedül. Persze nemsokára megjelentek az alternatívát nyújtó pártok (MPP, EMNP), amelyek valós lehetőséget szerettek volna kínálni az erdélyi magyarságnak. Csakhogy az esetek többségében ilyen vagy olyan indokok miatt nem indultak a választásokon. Néha gáncsolták őket, máskor visszaléptek, s volt, hogy kiegyeztek a közös listában. A szomorú nem is ez volt, hanem inkább az, hogy olyan emberek jelentek meg soraikban, akik szakmai okok miatt kikerültek az RMDSZ-ből (túl gyenge teljesítményt nyújtottak), vagy politikai kalandorokká váltak. S több olyan személy is kezdett „magyar ellenzéki” szerepben feltűnni, akit egyáltalán nem érdekelt az autonómiatörekvés, a keresztyén-konzervatív politizálás, csak a demokrácia-központokba érkező magyarországi pénz. Nyilván, tisztelet a kivételnek.

A sikertelenséget egy idő után az anyaországban is észrevették, a csapot elzárták, s az „ellenzékiek” lassan eloldalogtak. Szerencsére az utóbbi jó néhány évben a politikai elit kicserélődött.

Az RMDSZ-be a régiek helyére olyan fiatal magyar politikusok kerültek, akik egyre többször igyekeztek kiállni érdekeink mellett, próbálták segíteni az erdélyi magyarságot helyi és országos szinten is,

felszólaltak a román parlamentben akkor is, amikor tudták, hogy a nacionalista erők túlsúlyban vannak. Igyekeztek és igyekeznek az erdélyi magyarságon segíteni, s bár nyilván a nagy ellenszélben nem mindig sikerül, de legalább az akarat megvan (amely harminc évvel ezelőtt sajnos hiányzott).

Mindezt az emberek látták, érezték és értékelték is. Így nem csoda, hogy a múlt vasárnap az RMDSZ-re annyian szavaztunk, hogy az eredmények láttán sokan felkiáltottak: húsz éve nem volt rá példa. S közben ne feledjük, húsz éve sokkal többen voltunk, a mostani eredmény tehát még inkább megsüvegelendő.

Amikor pedig már kezdtem örvendeni, bejelentették, hogy az elnökválasztás második fordulójában Elena Lasconi jelöltet kellene támogatnunk. Itt azért megálltam egy kicsit. Nyilván egyesek azt mondják, hogy a kisebbik rosszat kellene választanunk. Az is elképzelhető, hogy egy körvonalazódó kormánykoalíció esetén jól fogna, ha tudnák, hogy az RMDSZ is Elena Lasconit támogatta.

Én azonban

visszaemlékszem a 2000-es év végére, amikor Ion Iliescu és Corneliu Vadim Tudor között kellett volna dönteni. Nagyon sok erdélyi magyar nem ment el szavazni. Most ismét hasonló dilemma előtt állunk: minek szavazzunk két pocsék jelölt közül bármelyikre is?

Nagy balga fejjel néhány évvel ezelőtt elmentem az úgynevezett ,,németre” is pecsétet ütni. Megbántam, mint a kutya, amely kilencet kölykezett. Mert mit kaptunk a J betűt a nevében I betűre változtató egykori szebeni renegáttól? „Io napot chivanokat?” Azt, hogy mély undorral elfordult a székely zászló láttán? Azt, hogy szerinte nincs Székelyföld? Azt, hogy néhány héttel a mandátuma előtt hátat fordított a magyar miniszterelnöknek? Az erdélyi magyarok közül sokan elfeledtük, hogy a történelem folyamán az egykori magyar királyok által Erdélybe telepített szászok többnyire mindig szembefordultak velünk. A nacionalista románná vedlett Iohannis sem tett másként. Mit várjunk akkor bármelyik román jelölttől?

Az elmúlt másfél hétben a közösségi médiába jobb, ha bele sem tekintett az ember. Mindenki elkezdte osztani az észt: Lasconi a jobb, Georgescu az ügyesebb. Az utóbbi állítólag nem kampányolt ellenünk, a másik igen. Az egyik LMBTQ-aktivista, a másik legionárius. Az egyik családpárti, a másik családellenes. Az egyik keresztény hívő, a másik liberális, az egyik oroszpárti, a másik brüsszelita, és a sort hosszan folytathatnám.

Mindenki megkapja egyikben is, másikban a jót vagy éppen a rosszat, s máris teszi ki a saját profiljára, hogy miért érdemes nekünk, erdélyi magyaroknak egyik vagy másik jelöltre szavazni. Számomra az egyik legmegdöbbentőbb kijelentést magyar egyházi tisztségviselő hozzátartozója jelentette, aki nemrég a következőket írta: azért szavaz Călin Georgescura, mert hívő keresztyén, és bár nem magyarpárti, de számára többet jelent a keresztyénsége, mint a magyarsága. Tetszik érteni? Mert én nem.

Szóval e hangos kampányban nem tudtam eldönteni, kire szavazzak. És régi tapasztalataimból – valamint persze másokéból is – kiindulva nem is akartam.

Miért döntsük el mi, erdélyi magyarok, hogy ki legyen Románia elnöke? Hogy utána megbánjuk? Hogy arra majd ráfogják a magyarbarát jelzőt, s ezért irányunkba „törlesszen”? Kampányban mindenki mindent mond a szavazatok érdekében, ám a Cotroceni-palotába kerülve államelnökként biztos, hogy jóval visszafogottabb lesz. Egyiket is, másikat is a mögöttük álló háttérerők fogják irányítani.

A lényeg amúgy is elsősorban a parlamentben dől el. Mi, erdélyi magyarok megtettük a tőlünk telhetőt: nagy számban elmentünk szavazni az RMDSZ-re, s reméljük, hogy ez elég lesz majd ahhoz, hogy az érdekképviseleti szervezetünknek beleszólása legyen az alakuló kormány összetételébe. A többit rendezzék, szavazzák a románok. Elsősorban az ő elnökük lesz. Akit pedig megszavaznak, azt meg is érdemlik.

Călin Georgescu átállási kísérlete

A romániai elnökválasztás első fordulójának napján néztem meg a Iohannis évtizede című filmet, amely a leköszönő román államfő titkosszolgálati bekötöttségét taglalja. Ez segített hozzá ahhoz, hogy ne döbbenjek meg annyira Călin Georgescu diadalán.