Nyina, avagy a kitömött sirályok emlékei

Pacsika Emília 2016. január 27., 19:46

„…várni fogjuk …várni fogjuk és szeretni fogjuk a végtelenségig érthetetlen okok miatt, vagy talán csak azért, hogy a szerelem ne pusztuljon el egy olyan korszakban, amikor a világ megbolondult” – idézi Matei Viºniec sorait a marosvásárhelyi Spektrum Színház legújabb szórólapja.

galéria

Úgy tűnik, mintha a Nyina, avagy a kitömött sirályok törékenysége című lírai-abszurd dráma nemcsak a szerelmet akarná átmenteni e megbolondult, felpörgött világba, hanem vele együtt Csehovot is, aki egy elveszett világot, széthullásában ugyan, de még utoljára egészben felmutat. A Franciaországban élő román szerző egy mára végleg összetört világkép cserepeit rakja le elénk egy szerelmi háromszög befogói mentén. Emlékeztetve bennünket száz évvel ezelőtti önmagunkra. A korra, mikor a boldog békeidők egyszer csak a nagy lövészárokba csúsztak. A szerelem, a férfi–nő kapcsolat mintha csak ürügy lenne Vişniec számára, hogy visszavezetve a nézőket egy világháború hátországába, ott egy Csehov-drámából odabujdokolt nővel s két egymással küzdő férfivel találkoztatva velünk láttassa az elmúlás, az idő erejének kitett törékenységünket.

Török Viola rendezésében a szerelmi háromszögből épített páston két férfi vív egymással egy nőért, egyben két íróember is a szellemi fölényért. Egyik a jól informált, a divatos irányzatokat követő világfi, a másik egy, a világtól elzárkózott, ám az egész világért aggódó magányos farkas. Vitáznak erkölcsről, háborúról, forradalomról, dadaizmusról, Nietzschéről, Leninről. Miközben mindketten tudják, az eszmecsere csak ürügy. Nő van a dologban. A vetélkedés Nyináért folyik. Vagy inkább az ő birtoklásáért? A hozzá tartozás illúziójáért? Vagy a valaha átélt nagy szerelem érzésének emlékéért? Mert hát kié is legyen a múlt? Lehet-e igazságosan osztozkodni rajta a megbolondult jelenben?

Viºniec Csehov remekművét folytatja. Minden részlet Anton Pavlovics Sirályának szárnya alól bújik ki. Másfél évtized telt el azóta, hogy elhangzott Nyina (Mihajlovna Zarecsnaja) kétségbeesett monológja addigi színházi kudarcairól. Trigorin (Borisz Alekszejevics) már ötven körül jár, és most is a nagyvárosi kánonban számon tartott írók életét éli, Trepljov (Gavrilovics, avagy Kosztya) a második öngyilkossági kísérlet után életben maradt, magányosan él, Isten háta mögötti birtokán írogatja esszéit, novelláit. Az előadás a meggyötört Nyina érkezésével kezdődik, aki Trepljovhoz (e sorok írója továbbra is az eredeti szereplőneveket használja) menekül sikertelenségeinek terheit elviselni (vagy tán az idő múlása elől). A régi, szerelmes ifjút keresi, kinek lobogásánál újra fölmelegedhet, de már nem azt az embert találja, akit tizenöt éve elhagyott. A férfi olyan lett, mint a feltöretlen dió, melynek kemény héjba zárt belseje az idők folyamán megavasodott. Befogadja ugyan a zavarodott lelkű Nyinát, de láthatóan nem számított ilyen fordulatra a kényszerűen berendezett agglegény életében. Nemsoká megjelenik a Nyina után kutató Trigorin is és édes-keserű hármasban együtt kezdik el összekötözgetni közös múltjuk szálait. Tragikomikus évődéssel, sebeiket feltépve és nyalogatva, Nyina szeszélyeit tűrve emlékeznek együtt, majd csöndes beletörődéssel veszik tudomásul, hogy a varázslat elmúlt. Az idő elmosta. Már csak emlékek vannak. De rádöbbennek arra is, hogy a visszahozhatatlan szerelem emlékén való osztozkodás immár örökre összebilincselte őket. Nincs feloldás, nincs megoldás, csak a csehovi összetartozás létezik már számukra.

A Spektrum Színház ezzel a produkcióval átlépte saját árnyékát. Egy finom rétegezettségű, a néző világirodalmi ismereteire is apelláló, utalásokkal, áthallásokkal teli előadást vállalt be igen rizikós feltételekkel. Hiszen a társulatnak nincs Trigorin korú színésze (Sebestyén Hunor több mint húsz évvel fiatalabb a megírt figuránál), a címszerepet egy majdhogynem debütáló színésznő, Márton Katinka kapta (vakugrás ez, gondolhatnánk) és Kinda Szilárd játszott már ugyan Trepljovot (a múlt évadban, Csehov Sirályában), de nem túl átütően. Sajnos finom érzékeny pasztelljeit maga alá gyűrte az előadás más szereplőinek harsogó koloritja. Vagyis a közönség mérsékelt várakozással ülhetett be Nyinát nézni. Hogy aztán előítéletei miatt szégyenteli örömmel álljon fel székéből, mert láss csodát, a vállalkozás nagyon is működik.

Az előadás nyírfalombokkal árnyékolt színpaddal nyit. Később hó is hullik egy izgalmas videofényjáték segítségével (fény, hang: Incze Róbert). A nézőtérrel szembeállított hatalmas tükörben a széksorok közötti padozat képe kúszik be a messzeségbe, egy tó érintetlen víztömegének illúzióját keltve (díszlet: Török Viola). A tükör előtt egy kövekből kirakott „mini Stonehenge”, Trepljov és Nyina néhai házi színpadának maradványai. Beszédes tér, azonnal otthon vagyunk benne. A horgolt terítős asztalon álló kitömött sirály is jó ismerősünk. Nem érzékeljük, hogy eltelt tizenöt év. Itt megállt az idő.

Lírai komótossággal araszoló előadást látunk csehovi nüánszokkal. A finomságok ráérős rendezői-színészi kidolgozása, a jelentéktelen részletekkel való művészi elbabrálás a szecesszió nosztalgiáját is elénk hozza. A „cukor jelenetet” Marcel Proust világából átlopott vaníliaillat lengi át, a nyúl elfogyasztásánál Krúdy étvágya tölti be a színpadot (No, ja, hisz kortársak voltak e mesterek!), még egy receptet is megismerhetünk. A favágással való matatás, a tűzifa behordása, a fegyverek nézegetése nem fölösleges üresjáratok, inkább finom intermezzók. Megállók, pihenők egy abszurd kirándulás folyamán, ahol a haladás irányát a visszatekintés jelöli ki.

A hatást fokozó elemek közül talán csak a köd megjelenítése önmagáért való, a többi mind erős absztrakciót kelt és szerves része az előadásnak. A hanghatások nemcsak kísérik, de cizellálják is a jeleneteket, mint filmet szövik egybe s erősítik föl a vizuális illúziókat. Ismétlődő hatásokat hallunk, óraketyegést és kakukkolást, lüktető zenéket, harmonikaszót, egyszer még a Fel, fel vitézek a csatára dallamtöredékeit is, és mintha egy liturgikus ének részletei is felcsendülnének (zene: Kelemen László).

Sebestyén Hunor „Trigorinként” felejtetni tudja a nézővel, hogy huszonéves ifjú színész, igaz, játszott ő már idős Nagy Istvánt is a Tanítónő című vizsgaelőadásban. De láttuk már snájdig ifjú Nagy Istvánként vagy a Líra és epika szerelmes Próza márkijaként és éppen a Spektrum Sirályában szomorú, „befelé szenvedő” Medvegyenkóként is. Most joviális, pedáns, ám a szerelmet elengedni nem akaró férfit alakít csehovi mívességgel. Mellényes, pantallós úriember, aki néha kínosan udvarias, máskor szarkasztikusan csipkelődő, vendéglátóját műkedvelő vidéki írogatónak tartja s ezt többször ki is nyilvánítja felé. Tájékozottságát fitogtatva időnként meg is alázza őt. Nyina viszont őt alázza meg percenként azzal, hogy tüntetően tudomást sem vesz jelenlétéről, a másik férfival „üzen” neki, miközben karnyújtásnyira áll tőle. Sebestyén Hunor buldogkutya kitartása férfias színészmunka. Kinda Szilárd a Spektrum Színház pozitív hőse. Olyan ő, mint egy operatársulat lírai baritonja, aki a belcantó mestere. A Gondnok autisztikus Astonjaként szeretnivalóan emberi, a Nők iskolája Horacejeként tiszta szívű, naiv hősszerelmes, a Sirályban elvarázsolt álmodozó. A Nyinában azonban tőkesúllyal rendelkező férfiként, a generális szeretet birtokában, a megbocsátás morális fölényével lép elénk. Zárkózott, de egyben önmagát elárulóan, sebezhetően őszinte is. Gátlásos, mégis tiszteletet parancsoló méltósággal bír. Harmonikus, komoly színekkel megfestett figura. És örömteli, hogy ebben a produkcióban már az előadás elején hallhatjuk Kinda Szilárd „saját hangját”. A művész most szinte teljesen megfeledkezett arról a „mellkas mélyéből jövő” orgánumról, amit néha zengetni szokott a sajátja helyett. Köszönjük, ez szebb, mert őszinte, hiteles.

Nyina a címszereplő, a kulcsfigura. Jól tudja, miatta támad az érzések zűrzavara. Szikrázó tűzmeleget hozott a télen felfűthetetlen vidéki házba. Meggyötört, zavarodottan vibráló női lénye betölti a teret és megbolygatja a férfiak csehovi állóvizét. Márton Katinka a szivárvány összes színével dolgozik. Egyszer úgy tévelyeg, mint Peter Weiss Corday Saroltája, máskor oly kényszeresen tekergeti hajfürtjeit, mint Shakespeare Ophéliája. Sálját úgy huzigálja testén, mintha magát akarná felkötni vele, de a másik pillanatban már mint szélvész kisasszony ugrándozik a tükör előtt, aztán gyönyörű, forradalomvörös köpenyében (jelmez: Takács Tímea) úgy jár-kel, mint Puskin Tatjánája, miközben elhiteti magával és a nézővel, hogy tizenöt évvel ezelőtt írt szerelmes levelekre még most sem késő válaszolnia. Az ifjú művésznő csupa meglepetés. Vizsgaelőadásokon nyújtott alakításait látva ilyen fokú intenzitást nem tételezhettünk fel róla. A Líra és epika Licenciája félénk volt és kissé elfogódott, a Tanítónő postásaként vagy a Városok sűrűjében előadás nadrágszerepében nem volt alkalma női attribútumokat felmutatni. Valódi színészi képességeit ebben a szerepében tudja először igazán megcsillogtatni.

Az előadás végén, bőröndjén üldögélve a két férfi Nyinára vár. Nem tudjuk, hogy az emlékbeli ifjú lányra-e vagy a jelenbeli tapasztalt asszonyra. Úgy tűnik, az emlékek és ők hárman együtt utaznak majd valahova. Valahova nagyon messzire, még az is lehet, hogy a múltba.

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.