Új magyar sikerfilm: 1945 eddig ismeretlen oldala

Az utóbbi néhány évben a magyar filmipar csillaga egyre inkább felemelkedőben van, a Saul fia, a Mindenki, a Kincsem és a Testről és lélekről után az 1945 című film az újabb bizonyíték rá. A Filmtett csapata igyekszik minél több nívós magyar filmet elhozni a romániai közönségnek. Így szombaton díszbemutató keretében ismerhettük meg Kolozsváron Török Ferenc és Szántó T. Gábor alkotását, amely már eddig számos nemzetközi elismerést gyűjtött össze, többek közt a berlini Brandenburgi Zsidó Filmfesztiválon a legjobb rendezőnek járó díjat, közönségdíjat a Berlinalén, Miamiban, Washingtonban és a budapesti Titanic Filmfesztiválon, de több mint harminc fesztiválszereplési lehetőséget is.

Sikerének titka nemcsak abban keresendő, hogy a Saul fia készítésénél dolgozó hangmérnök és látványtervező munkálkodott az 1945-nél is, hanem a film által feldolgozott témán is. A második világháború lezáró szakaszának ugyanis egy olyan szeletét mutatja be, amit nem tanítanak történelemórákon, de Európa sem szívesen beszél róla a fel-felsejlő szégyenérzet miatt.

A háború során deportált zsidók által hátrahagyott javakat nemcsak sokszor fosztogatták az otthon maradt szomszédok, de voltak, akik egyenesen be is költöztek az üresen maradt, gazdagon bebútorozott, emeletes házakba, illetve átvették egykori zsidó barátaik boltjainak vezetését.

Török és Szántó filmjében olyan faluban járunk 1945 nyarán, amelyben a tehetős jegyző fia nősülni készül, csakhogy a nagy készülődést megtöri két, hirtelen odautazó zsidó, akik talpig feketében, szótlanul, nyomasztva vonulnak végig a falun, mint a lelkiismeret élő megtestesítői. A néhai zsidók házaiba beköltözöttek pedig izzadni kezdenek, hogy néhány holokauszt túlélő tér vissza talán a faluba, és visszaveszi tulajdonát. A hangulatosan fekete-fehér – elegánsan inkább a dagerrotípia-féle mélyebb árnyalataira emlékeztető – képi világban megjelenített vásznon kirajzolódnak a holokauszthoz viszonyuló társadalom típusai: a bújtató, a tétlenül szemlélő, a haszonélvező és a hasznot egyenesen elősegítő. S bár lassan bontakozik ki a cselekmény, lassan épül a feszültség, de hamar világossá válik, hogy a második világégést lezáróan milyen fajta magyar is létezett: olyan, aki a kegyeletsértés és kizsákmányolás utáni bűntudatot képtelen volt elviselni, olyan, aki elődei tetteinek árnyékában, s szégyenében inkább új életet kezd mindent maga mögött hagyva és olyan, aki még a visszatérő zsidót is vasvillával várja. A fesztiválokon pedig minden bizonnyal ezt a nemzetközi, európai üzenetet értették meg, ahogy a vetítés utáni közönségtalálkozón Török Ferenc rendező elmondta: akár Hollandiában, akár Szlovákiában mutatták be a filmet, mindenki egyformán a magáénak érezte a történetet. Emellett, ha inkább kevesebb kimondott szóval is, de hangulatával, vizualitásával erőteljesen érzékelteti a világháborúk utáni hatalmi átrendeződések kezdeti szellőjét a falun időnként átrobogó szovjet „felszabadítókkal” cimboráló Jancsiban, aki, a kommunizmus hajnalán még hisz a szocialista társadalmi egyenlőségben.

A Szántó T. Gábor elbeszélése és Törökkel közös forgatókönyve alapján készült film színészi játéka összességében tele van energiával, sehol sem petyhüdt, ami nem is csoda olyan szereplőgárdával, amely többek közt Rudolf Pétert, Tasnádi Bencét, Szabó Kimmel Tamást, Szirtes Ágit, Szarvas Józsefet vonultatja fel. Bőr alá mászó filmzenéje egy-egy pillanatban a Szomorú vasárnap idézte, 20. századi embertelen lelki mocskosságot, bánatot sugallja. A holokauszt túlélők gyermekeként is ismert Szántó novellájának megjelenése után az alkotók oral history gyűjtésébe, falujárásba, történeti kutatásokba kezdtek, hogy 12 év alatt elkészülhessen az erősen lélektani thriller, amely szól a becsület csírájáról, a barátság elárulásáról, érdekszerelemről, bűntudatról, 1945 morális súlyáról és szennyéről érzékeny közelikkel, beszédes tekintetekkel. A film december 6-án Székelyudvarhelyre is eljut.