A diktatúra napos oldala – Fábián Tibor fikcióba bújtatott korrajza a Ceaușescu-rendszerről

Humor nélkül lehetetlen átevickélni az életen. Akit pedig e tájakra csöppentett a gólya, annak igencsak erős humorérzéke kell hogy legyen a mindennapok túléléséhez. Abban különbözünk másoktól, hogy itt annyira állandósult a nyomorúságos helyzet, hogy éjjel-nappal vigyorognunk kell. Ezért aztán kívülállóknak akár úgy is tűnhet, hogy akik itt élnek, vidám emberek. Amit nem tudhatott annak idején az idegen:

a kommunista lágerben a legtöbben kínjukban vigyorogtak, és ezt a szokásunkat megtartottuk mind a mai napig. Amikor nincs már diktatúra, de van elég egyéb baj…

Fábián Tibort a mélységeiben foglalkoztatja az a korszak, amelyben gyerekeskedett, nevelkedett, ráeszmélt a világra. Ám milyen világra! Amikor a hetvenes évek közepe táján megszületett, már javában tombolt a Ceaușescu-rendszer őrülete, a „kultúrforradalom”, a sovinizmus, a polgárokra erőltetett, tartalom nélküli hazafiság. Túl voltunk a 60-as évek viszonylagos jólétén, az úgynevezett nyitáson, mi több, éppen akkoriban zárult be teljesen világunk. Fábián még azt a korszakot sem érhette meg, amikor legalább egy narancsot tehettek a szülők a gyerekeiknek a karácsonyfa alá, és azokban a boldog időkben sem részesülhetett, amikor jegy nélkül vehettünk vajat és kenyeret. Kiskorában már karácsony sem volt, csak téli ünnep, és a Télapó helyett a lefordíthatatlan nevű Moș Gerilă hozta zsákjában a képzeletbeli mogyorót. Az étel általában képzeletbeli volt, ezek pótlására a rendszer kitalálta a hosszan tartó tapsot. Amivel viszont nem lehetett jól lakni.
Fábián humorát szerencsére nem vette el a vélhető gyerekkori „vitaminhiány”, nem okozott traumát neki a banán utáni vágyakozás, a sötétség meg a hideg. Lehetett azokban az időkben is jópofáskodni – kellett is az elme épségének megőrzéséért –, de átvitt értelemben és szó szerint is sötét volt és hideg.

A gulyáskommunizmussal ellentétben nekünk sajnos még egy Hofink sem volt, aki a szelep szerepét betöltötte volna, így a saját jókedvünkre voltunk bízva.

Ám ennek is meglett az eredménye: lépten-nyomon tapasztalhatjuk, hogy akik abban a világban nőttek fel, nem lettek megkeseredett felnőttek, sőt mintha könnyebben vennék az élet akadályait. Hiszen a kommunizmusnál rosszabb már úgysem szakadhat a nyakunkba. Még ha eléggé furcsa is a mai világ… De legalább nem lebeg a fejünk felett Damoklész kardjaként az a veszély, hogy egy apró hiba vagy akár egy vicc miatt a Duna-csatornán kössünk ki, vagy halálunkig egy bányában robotoljunk. Annak a rendszernek ugyanis nem kellett sok, hogy a „nemkívánatos elemeket” kivonja a forgalomból, elrejtse a világ szeme elől őket.
Fábiánnak a korszak iránti érdeklődése már megmutatkozott Diktátorkeringő (Ceaușescu utolsó napjai) című kiváló drámájában, amelyben a diktatúra összeomlásának napjaira van kiélezve a történet. Ezúttal viszont szatíráin, irodalmasított anekdotáin keresztül átfogóbb képet kapunk arról, hol és miben éltünk, milyen abszurd események tarkították a hétköznapi emberek, ugyanakkor a hatalom közelében élősködők mindennapjait. Bár a szereplők olykor inkább önmaguk karikatúráira hasonlítanak, az ironikus elbeszélésmód mögött történelmileg hiteles információk bújnak meg – olvasmányossága mellett éppen ez a kötet egyik erőssége.     

A valós történelmi személyek közé (a Ceaușescu házaspár, Vadim Tudor, Păunescu, Emil Bobu, Dăscălescu, Iliescu és sokan mások) Fábián Tibor kitalált figurákat is beépített.

Típusembereket, a Főnök óhajaira, parancsaira bólogató paprikajancsikat (legjobb példa rá Dumitrașco, a lakájként viselkedő személyi titkár, aki csak akkor hős, amikor senki sem látja). Ezek a szereplők a korszak összes jellegzetes (torz) vonásait magukon hordozzák, és akik megéltük azokat az időket, mindannyian ismerhettünk legalább egyet közülük. Pojácák voltak, akik a hatalom embereit körülvették mindig és mindenből hasznot lesve. 
Fábián Tibor műve nyilván nem történelmi regény. Még ennél is több. Fikcióba bújtatott korrajz, elrettentő példa arra, hogy ilyet többet sose engedjen meg magának az emberiség. A különálló, de azonos vonalvezetésű szatírákat olvasva mosolyogva könnyezzük meg a múltat, de azért imádkozzunk egy sort, hogy a közhely, miszerint a történelem ismétli magát, sose következzen be…