Versenyistálló-e a János Zsigmond Unitárius Kollégium?

– Újraindulásának 30. évfordulóját ünnepelte a JZSUK. Ám az iskola 467 éves. Hol, hogyan működött a régi?

– A kollégium indulását 1557-től számítjuk. Az Izabella királyné idejéből származó egyik döntés értelmében a kolozsvári dézsma egy részét iskolaalapításra fordították. Ennek négy székhelye, állomása lett a történelem során. Az óvári részből a Főtérre került az iskola, onnan pedig a rekatolizáció miatt rövid időn belül a Huszár-telekre költözött, a mai Sora üzletház épülete mellé. Itt Szentábrahámi Lombard Mihály unitárius püspök, iskolaigazgató vezetésével újra elindítják a kollégiumot néhány diákkal. Az 1890-es évek végén – amikor az iskola élen járt a tudásban – kimondták, hogy szükség van egy modern, korszerű iskolaépületre. Úgy, ahogy akkor azt az osztrák–magyar monarchiában az oktatás szempontjából fontosnak tekintették. Így készült el 1901-re az a patinás épület, ahol beszélgetünk. Itt 1948-ig, betiltásáig a kollégium 1557-től szinte folyamatosan működött. A kommunista időben szerencsére az épületet nem alakították át, mert állami iskola működött az ingatlanban.

– A rendszerváltást követően indult újra az iskola. Hogyan jött az ötlet?

– Az 1989-es fordulat után a püspökség már fontolgatta, hogy az iskolát újra kellene indítani. A reformátusoknak hamar sikerült újraindítaniuk a kollégiumukat, mi azonban kisebb egyház vagyunk kevesebb hatáskörrel. 1993-ban érkezett el az idő, hogy az oktatási intézmény a semmiből ismét elinduljon.

– Egy ideig az intézmény a Brassai Sámuel Líceummal egy épületben működött, ezt követően az utóbbi más ingatlanba került. Akkor ez a tanári társadalmat és a kolozsvári magyarság egy részét megosztotta. Mindez már a múlté?

– Személyes sérülések szintjén nyilván még mindig létezik. 2011-ben költözött el a Brassai egy olyan épületbe, amelyet az unitárius egyház biztosít a számára – a régi ókollégium épülete a Sora üzletház mellett van.

Sajnálatos, hogy akkor olyan feszültségek támadtak, amelyek a kialakult helyzetet nem a megoldás irányába mozdították el. Tanárként, aligazgatóként nem is tekinthettem másként a János Zsigmondra, mint az egykori unitárius iskola jogutódjára. Amely számára ezt az épületet a 20. század elején felhúzták. Nyilván azt sem vitatja senki, hogy a Brassai Sámuel 1948-tól a 90-es évek végéig ebben az épületben működött, csupán nem kellett volna felvállalni a jogutód szerepét és a valós jogutódot, az unitáriusokat, kirekeszteni. Magam is brassais diák voltam, és olyan feszültségeket tapasztaltam, amelyekből igyekeztem kimaradni. A Brassai vezetősége úgy gondolta, hogy mivel több mint ezer diákja és száz tanára van, nem állhat szóba egy öt tanárral és száz főnyi diáksággal rendelkező iskolával. Kommunikáció nem létezett a felek között, ezért az egyház meghozta a döntést, hogy 2011-től a két iskola külön épületben folytassa tevékenységét. Az idő azonban bebizonyította: az intézménynek, amely most a falak között működik, nem kell szégyenkeznie létezéséért. Nem rontottuk az amúgy unitárius Brassai Sámuel nevét azzal, hogy János Zsigmondnak, Erdély első fejedelmének neve alatt működik ez az intézmény. Sőt. Mindenki büszke lehet rá.

– Korábban elhangzott: a román oktatási rendszer mostohagyermeki státusával kellett együtt élni. Mit jelentett ez?

– Borzasztó volt, senki nem vett számba minket. Nem értették, mit jelent a felekezeti iskola státusza. Az ortodox líceumok – amelyek ontják a szemináriumok számára a pópákat – mintájára a román állam úgy gondolta, mi egyértelműen papnevelde vagyunk. Az erdélyi magyar hagyomány szerint azonban az egyházi kollégiumok elsősorban értelmiséget nevelnek, amelybe természetesen a lelkipásztorok is beletartoznak. A 20-as, 30-as és 40-es években végzett mérnökök, orvosok, tanárok, építészek stb. – akiket az elmúlt években, évtizedekben veszítünk el folyamatosan – e történelmi egyházak által működtetett kollégiumokba jártak, és büszkék voltak vallásos neveltetésükre. Ezért volt rendkívül nehéz megértetni a román rendszerrel azt, hogy szükség van ránk.

Az indulásnál távlatokban gondolkodtunk, és elemi, valamint gimnáziumi osztályokat szerettünk volna indítani. Erre azonban sokáig nem volt lehetőség. Az elemit például magániskolaként kezdtük, évek múlva tagozódtunk be az állami rendszerbe. Nem engedték a reál osztály létrehozását ,,minek kell a papságnak reál profil” felütéssel. Ezzel érveltek, holott mindenhol látható: a reál osztályok jelentik egy-egy iskolában a húzóerőt. Folyamatosan ebben az ellehetetlenítésben éltünk, az iskola nevét legalább tizenkét alkalommal változtatták meg.

– Sikeresen átélték azt az időszakot. Volt benne pozitívum is?

– Igen, a törvények lehetővé tették, hogy a tanári kart megválogassuk. Állami iskolákkal ellentétben itt az taníthat, aki rendelkezik az egyház jóváhagyásával. Saját épületünkben vagyunk, az egyház támogatását élvezzük és megválogathatjuk, ki oktassa gyermekeinket.

– A János Zsigmond Erdély egyik legjobb iskolájává fejlődött. Milyen mutatók, eredmények alapján sorolják az élre az iskolát?

– Száraz, egyszerű, mérhető adatok ezek: a nyolcadikos képességvizsga, az érettségi eredményei és az országos, valamint nemzetközi versenyeken, tantárgyolimpiákon elért sikerek tartoznak ide. Egy országos adatbázisban ezeket jegyzik, ebben mintegy ötezer iskolát tartanak számon. A legutóbb a rangsorban a 37. helyen álltunk, a magyar iskolák közül pedig első helyen. Ez rendkívül rangos elismerés.

– A városban néhány évvel ezelőtt azzal vádolták meg az iskolát, hogy nem engedi érettségire azon diákokat, akik esetleg megbuknának, így az intézmény nem rontja a mutatókat s egyúttal hírnevét. Ez mennyiben igaz?

– Hát jól nézne ki, ha a tanári kar egy kivégzőosztag lenne, amely feni a késeit a gyermekekre. A pletykának az alapja – a város mindig szeret táplálkozni valamivel – arra az évre vonatkozik, amikor olyan román szakos tanárnőnk volt, aki 28 (!) diákot elvágott az érettségi előtt. Egy Naszódból származó rendkívül ideges, igényes kolléganő volt. Amikor megérkezett, 12. osztályt vett át, először a vidéki gyerekeket támadta le, akik kevésbé tudtak románul. Ilyenek azonban szinte minden erdélyi magyar iskolában vannak. Emlékszem, telefonon próbáltam beszélni vele. Elmondtam, a gyerekek szülei az Aranyos-mentéről ránk bízták 9. osztályban a gyerekeiket, hogy tanítsuk őket, és azt remélték, itt ez megvalósulhat. A tanárnő azt válaszolta, hogy amennyiben folytatom a beszélgetést, ősszel a pótvizsgán is elvág mindenkit.

Ám aki visszanézi a statisztikai adatokat az elmúlt évekre visszamenőleg, láthatja, nem erről van szó. A tény inkább az, hogy a végzős diákoknak minden segítséget megadunk a tanulásra. Megtörtént, hogy valaki gyengébben teljesített például románból, s már ősszel nyolc órája volt hetente a tantárgyból. Nem fizetéses magánóra, hanem összefogtunk segíteni az iskolában. Ha valakit nem sikerül felkészíteni, az valószínűleg megbukik, de ilyen eset az elmúlt tíz évben nem történt. Amúgy az említett tanárnő már rég kilépett a tanügyből.

– Az évfordulós ünnepségen felszólalók a közösség erejét, a sajátos lelkiséget és a jó hangulatot hangsúlyozták. Ezt hogyan lehet érzékelni?

– Egy iskolát nem lehet pusztán az eredmények szerint rangsorolni, hiszen a falak között tapasztalható lelkiség is sokat számít. A közösség ereje, az iskola lelkülete is fontos. A nevelési módszer, a szeretetviszony a gyerekek között, a tanárok hozzáállása, az iskolán kívüli tevékenységek – ezek összessége adja meg egy iskola hangulatát. Ezt viszont nem méri senki sem. De szerénytelenség nélkül állíthatom: ha ezt is figyelembe vennék, akkor is elsők lennénk. Számunkra fontosabb az, hogy mi van az iskolában, a közösségben, mint az, hogy bizonyos számok hova rangsorolnak. És hogyan lehet érzékelni?

A gyermekek elfogadják egymást úgy, ahogy vannak. Az egyik osztályban van egy nagyon alacsony növésű gyermek, két paddal arrébb egy magas fiú. Az én időmben ez azt jelentette, hogy a kicsi alig élte túl a napot az iskolában. Itt viszont senki nem bántja a másikat. Egy másik osztályba beszédhibás gyermek járt. Tanárként azt javasoltam az első órák egyikén, hogy inkább írja le a válaszát, ha nehezére esik beszélni. Meglepetésemre az osztálytársak szóltak, hogy türelemmel meg kell várni, amíg az illető elmondja, amit akar.

Naponta élünk meg hasonlókat. Olivér története az egész országot bejárta. Egy másodikos diákunk máj- és vesetranszplantáción esett át, Franciaországból hosszú idő után jött vissza a suliba. Élő falat álltunk neki a folyosókon. Megható volt látni, ahogy 800 diák és 70 tanár tapssal fogadta a kis hőst.

– Számos iskolán kívüli tevékenységet szerveznek a diákoknak. Ez is feltétele a közösség- és iskolaépítésnek?

– A személyiség kialakításának alapvető feltétele a sok tevékenység szervezése, mert a tudás önmagában nem elég. Kell hozzá erkölcsi mérce is. Az iskola arra való, hogy egy gyermek megtalálja saját hangját az életben, ezt keresi 12 éven keresztül. Milyen jó tehát egy olyan közösség, ahol segítséget, eligazítást kap. Nem „szériára gyártjuk” a gyerekeket, hanem egyéniségeket próbálunk nevelni – ezt öleli fel az a 12 év, amelyet itt töltenek a falak között.

Iskolánk részt vesz az European School Network (ESN) programban. Ennek keretében 26 iskola 14 országból folyamatosan találkozik egymással (diákok és tanárok).

Az a fajta tapasztalat, amelyre ez által szert tesznek – belelátnak más kultúrák, iskolák életébe –, mind hasznossá válik életükben. Igyekszünk havonta, kéthavonta olyan külsősöket meghívni, akik valamilyen élettapasztalatról számolnak be. Ezek lehetnek komoly szakmai előadások. Nemrég volt nálunk Geoffrey West fizikus professzor, akit korábban a világ száz legbefolyásosabb személyisége közé soroltak. Ittuk a szavait. De lehet humor is. Néhány hete meghívtunk egy román humoristát, aki a viccek mellett olyan zárógondolatot fogalmazott meg a gyerekek számára, amely kapaszkodó lehet a mai világban. Az erről készült videónknak (amely az iskola Facebook-oldalán látható) 6,3 milliós nézettsége volt. S amelyet elsősorban románok osztottak meg.

– Egyház és iskola. Mennyire szoros a kettő kapcsolata? Miben nyilvánul meg az iskola mindennapjaiban?

– Az egyház és iskola kapcsolata egyedi. A történelem folyamán valahányszor talpra kellett állni, az egyház mindig iskolát épített – sokszor a templom előtt. Azért, hogy az oktatási intézmény biztosítani tudja a folyamatosságot, a jövőt.

A diákság kevesebb mint 20 százaléka unitárius, a többiek katolikusok, reformátusok vagy vegyesházasságok révén akár ortodoxok is. Korábban készítettünk egy felmérést a vallási intoleranciáról, amely 0.01 százalék lett. Tehát itt mindenki jól érzi magát. A fiatal az egyháztól inkább a közösségi keresztyén lelkületet kapja, mintsem a felekezetiességet.

– A JZSUK versenyistálló – mondják egyesek. Igaz ez?

– Lelkészként eleve nem érzem úgy, hogy istállóban dolgoznék, még akkor sem, ha nemes paripákat kellene csutakolnom. Fontos a tanulás, a jegyek. De az, hogy valaki lábujjhegyre állít tanárt és diákot, mert többet követel, mint az átlag, nem a versenyistálló kategóriája. Ismerve a román oktatási rendszert és az elit kategóriát, kijelenthetem: ettől még fényévekre van a JZSUK. Akik máshova küldik a gyereket, mert nem szeretnék, hogy itt kicsinyük egész nap tanuljon vagy házifeladatokat oldjon, azok nem fogják fel, hogy máshol milyen követelményeknek kell megfelelni. Léteznek román elit iskolák, ahol olyan komolyan veszik az oktatást, hogy nekünk óriásit kellene ugranunk ahhoz, hogy beérjük őket. Beszédes a következő történet: egy román fizikaolimpiára készülő csapat egy hétre a mi iskolánkat választotta felkészülési helyül, mert nálunk van bentlakás, étterem, fizikalabor és múzeum is. Megérkezéskor nem az érdekelte a sokat utazó diákokat és tanárokat, hogy hol a szállás, a sütemény és az üdítő, hanem az, hogy a laborban mikor kezdhetik el a kísérleteket.

– Milyen különlegességgel készültek az évfordulóra? És mit terveznek még az idén felújítani?

– A jubileum fénypontja a nagy tornaterem átadása volt. Arról a tornatanárról neveztük el, aki a múlt században meghatározó egyénisége volt a városnak. László Gyula professzorról, sportoktatóról beszélek, aki Kolozsvár szintjén is híres volt, életét a kollégium falai között töltötte. Különben az épület olyan nagy, hogy a felújítás tulajdonképpen folyamatos. Az ingatlan az egyház tulajdona, ezért az állam nem fektet be semmit. Iskolánk kincse a fizikai és természetrajzi szertár, amelyet kollégiumunk az 1700-as évektől gondoz. Ennek a két teremnek a felújítását fejezzük be a 30 éves évforduló végére – lehetőleg 2024 őszére.