Szenvedélyes festő, aki nyugdíjasként fogott először ecsetet a kezébe

– Hogyan lesz valakiből képzőművész, aki nyugdíjazásáig soha nem festett?

– Földereng bennem, hogy az iskolában a rajztanárom dicsért, mert látott bennem némi tehetséget, de akkor ez semmiféle impulzust nem adott számomra, nem is gondoltam a festészetre. Nyugdíjazásomig nem fogtam ecsetet a kezembe. 35 éven keresztül a kolozsvári tüdőgyógyászati klinikán statisztikus voltam: az egészségügyi rendszer külön nyilvántartását vezettem Kolozs megye tbc-és betegeiről. A férjem a katonaságnál dolgozott villamossági szakemberként, civil alkalmazotti minőségben. 55 éves korában ment nyugdíjba, mert rengeteget kellett terepre járjon, így az első adódó alkalommal búcsút mondott munkahelyének. Később azonban megbánta, nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan szerette volna. Egészségileg is megviselte a történet, emiatt sokat szenvedett, és 69 éves korában elhunyt.

– Nyugdíjaskori özvegysége mennyire játszott szerepet abban, hogy új szabadidő-foglalkozást keressen a festészetben?

– Igazából nem festészettel, hanem versírással kezdtem. Egy képzőművész és író házaspár-ismerősöm biztatott, hogy írjak. Amikor összeállt egy kötetre való vers, a festő azt javasolta, illusztráljam a könyvem. Bátortalanul, de nekiláttam. A verseskötet végül magánkiadásban jelent meg nyugdíjazásom előestéjén. Kiadtam román változatban is, hogy ezzel búcsúzzak kórházbeli kollégáimtól. Ma sem tudom, hogyan történt, de

Csupán egy részük fért be az üzletbe, a többiek az udvaron álltak. Sok olyan ismerősöm is ott volt, akiket meglepett a hír, hogy én ilyesmivel foglalkozom.

– Akkoriban már festett?

– A könyvbemutató idejére öt festményem készült el, ezeket Magyari Eszter könyvesboltjába állítottam ki. Kezdetleges festményeknek éreztem, de ha már elkészültek, megmutattam őket. Igazából a könyv illusztrálásával kaptam rá a festészetre. Vásároltam kartonokat, vásznat és autodidakta módon elkezdtem festeni.

Annyira kezdő voltam, hogy a szakbolt kereskedőjétől kértem az első tanácsokat: azóta is oda járok a festészethez szükséges kellékeket, képkeretet megvásárolni.

– Három unokája mellett mikor festett legszívesebben?

– Amikor kinn nem volt szép idő, és otthon akadt annyi szabadidőm, hogy ezzel foglalkozzam. Ha hét ágra sütött a nap, inkább mozogtam, sétáltam. Gyakran kijártunk Vasasszentegyedre a barátnőm tanyájára. Gyönyörű hely volt halastóval. Miután a férje meghalt, ez egy időre megszakadt, mert a barátnőm nem tudott autót vezetni. Betársult mellénk egy másik házaspár, akinek a férfi tagja vállalta a sofőrködést. Utána még ritkábban jutottam ki a tanyára, ahol korábban több festményem készült. Sokat festettem itthon, a négy fal között, a tömbházlakásban.

– Hogyan jött össze az első kiállítása?

– A festményeimet megmutattam Szép Gyulának, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatójának. Azt ajánlotta, állítsam ki az opera előcsarnokában. A kiállításra 2011. novemberében került sor, 12 festményemet mutatták be.

Visszhangja lett az eseménynek: sokan megkerestek, gratuláltak, felhívtak telefonon, újságcikk jelent meg rólam. Kezdtem ízlelgetni a képzőművészetet kedvelő tárlatlátogatók elismerését.

– A siker nem maradhatott el, ha tíz év alatt további 16 kiállítása jött össze...

– A következő esztendőben jóval több képpel jelentkeztem a Heltai Gáspár Alapítvány Mikó utcai székházának nagytermébe. Ide nem csak több kép, hanem több látogató is eljutott. Kezdtek megismerni Kolozsváron: kialakult egy olyan látogatói törzsgárda, akikkel később is találkoztam a kiállításaimon. Fordulópontot hozott számomra, amikor a Kolozs Megyei Könyvtárban meglátogattam egy szintén amatőr kiállítást, amit volt kollégám, a tüdőkórház pszichológusa szervezett a tordaszentlászlói szanatórium betegeinek kerámiáiból. A betegek terápiás céllal foglalkoztak kerámiakészítéssel. Megismertem a könyvtár igazgatóját, aki felajánlotta, hogy a megyei könyvtárban is kiállíthatok. A kapcsolat tartós lett, mert

Volt munkahelyemről, a klinikáról egy szintén amatőr festő gyógyszerésznőnek megtetszettek a munkáim, és arra biztatott, hogy az orvosokkal közös kiállításon is lépjek fel. Az elején vonakodtam, de végül beadtam a derekam. Jól tettem, mert nagyon szép élmény volt a közös kiállítás.

– Mindenféle festészeti technikát kipróbált, többek között az akrilfestészetet is. Milyen volt ez az útkeresés?

– Kíváncsiságból minden kipróbáltam, amit festészetben lehet. Elöször üvegkannákra festettem temperával – ezeket eltettem emlékbe, ma is őrzöm. Utána következett az újabb stáció: olajjal kartonra és vászonra. Később akrillal vászonra, de vegyestechnikát is alkalmaztak, olajat és akrilt egyaránt. Kipróbáltam a késes festést spaklival… Ebből született egy nagyon jól sikerült, A4-es méretű festményem. Vászonra festettem olajjal és spaklival, a festményt odaajándékoztam a barátnőmnek. Végül

Kiteszem a festményhez szükséges színeket, és a tíz ujjammal festek. Jobbra-balra viszem a színeket, amíg kijön a kívánt forma.

– Mennyire nehéz nyugdíjból fedezni a festészettel járó kiadásokat?

– Nem olcsó mulatság, annyi bizonyos. De a nyereséget nem pénzben, hanem örömben és elégedettségben mérem. A legtöbb képem ajándékba adom barátoknak, ismerősöknek, családi eseményekre, de vannak vásárlóim is. A festményeim eljutottak Dániába, Izraelbe, az Egyesült Államokba, Németországra, Magyarországra… A legjobb alkotásaimról tudom, hogy hol találhatók, kinek az otthonában vannak.

El voltam képedve, hogy valaki pénzt ad a festményemért. Őszintén meglepett, mert erre nem számítottam.

– Nem kis teljesítmény, hogy már gyűjtők is vásárolnak öntől. Sokan ismerik?

– Úgy gondolom, 13 év alatt sok kolozsvári otthonába eljutottam a festményeimmel. Az elején bátortalan voltam, szégyelltem megmutatni a képeket. Amikor láttam, hogy értékelik, megjött az önbizalmam. Hasonló történet az értékesítés is. Időnként elkelt egy-egy képem, aztán megjelent három gyűjtő, akik rendszeresen vásárolnak tőlem.

Közben megjelent egy informatikus hölgy is, aki amatőr énekes. A szülei nem engedték, hogy énekes legyen, ezért most éli ki a szenvedélyét. Nagyon szereti a képzőművészetet is, rendszeresen vásárol tőlem festményeket. Idén szeptemberben egy újabb kiállítást tervezek. Nagyon várom, mert 2020-ban, a koronavírus-járvány évében volt az utolsó.

– Festményei szerint közel áll a természethez. A szabadban is fest?

– A vasasszentegyedi mezőségi tájról született festményeket készítettem a szabadban, minden más a képzeletem szüleménye, nem valós tájképek. Nagyon szeretem az eget, mostanában sokat fényképezem, és valamilyen színkombinációban megjelennek a festményeimen. Alkotásaim zöme a pillanat szüleménye, nem szoktam előre tervezni. Van, amikor nagyon jó kép készül, és van, amit elrontok. Mindig az első impulzusokra hagyatkozom.

– A kritikusok hogyan ítélik meg munkásságát?

– Aki az elit képzőművészetről ír, annak én amatőr vagyok. De ez egyáltalán nem zavar: számomra a festészet fantasztikus feltöltődést, terápiát és sok-sok örömet jelent! Ez az alkotás elsődleges jelentősége. Beszélgettem, persze, hivatásos képzőművészekkel is.

A pasztellfestménytől nem tudok felállni, amíg be nem fejezem. Még ha négykézláb is támolygok ki a szobából. Amikor befejeztem, kiteszem a hálószobába, az ágyammal szembe. Ha éjszaka kimegyek a mosdóba, megnézem, barátkozom a képpel. Lépésről lépésre kerül közelebb hozzám.