HIRDETÉS

Régi villájában a Bethlenfalvay család

Veres Réka 2017. szeptember 10., 21:14 utolsó módosítás: 2017. szeptember 10., 21:25

Székelyudvarhely 18–19. századi történelmében meghatározó szerepe volt a bethlenfalvi Haberstumpf családnak, főként az építészként sikeres karriert befutott Haberstumpf Károlynak. A Haáz Rezső Múzeumnak ma otthont adó épület egykor családi villája volt. Bethlenfalvay Gábor nemrég felkereste gyermekkora helyszínét.

Bethlenfalvay Gábor és felesége a Haberstumpf-villánál, Székelyudvarhelyen Fotó: Bethlenfalvay Gábor magánarchívuma

– Milyen volt­ gyermekkorában Székely­udvarhely és a villa?

– Bethlenfalván végződött Székelyudvarhely, a házunk előtt volt egy tábla, és ez volt az első szám. Az út göröngyös, kavicsos volt, akkoriban autók nem igazán jártak. A házunk előtt szép fás park volt, ahol virágok és lepkék voltak, a ház mögött pedig hatalmas kert, tele almafákkal. A gyümölcsös mögött rét terült el, nem voltak tömbházak, nem volt iskola, ott kezdődött a természet. Gyerekekként a réten fogtuk a lepkéket. A ház mögött hintóháznál olvastunk, hiszen akkoriban már nem voltak lovak, a hintó még megvolt, de már nem használtuk. A ház mellett volt tyúkudvar is, a nagyanyám, Haberstumpfné Szabó Anna az erkélyről etette a tyúkokat. Amikor nagyapám, Haberstumpf Károly megépítette a házat, jól alakult építészkarrierje, de amikor véget ért a magyar világ, az is megszűnt. Nagyanyám tovább vezette a házat, de nagyapám hét évvel a születésem előtt, 1927-ben meghalt, így nem ismertem őt. Nagyanyámtól megtanultam puliszkát készíteni, éspedig a régi módon: miután kikevertük, kiborítottuk, cérnával vágtuk fel, jó sok tejföllel és juhtúróval ettük. Ilyen emlékfoszlányok maradtak meg. Mi a felvidéki Léván éltünk, nyaralni jöttünk ide 1941-ben, 1942-ben és 1943-ban, ám 1944-ben már nem, mert akkor a román hadsereg átállt a Szovjetunióhoz. Miután nagyanyám 1947-ben meghalt, és ’48-ban államosították a házat, minden kincs elveszett, ami a házban volt: a családi okmányok, a régi fegyvergyűjtemény.

HIRDETÉS

Vitéz Bethlenfalvay Károly, valamint két fia, Miklós és Gábor Fotó: Bethlenfalvay Gábor magánarchívuma

A rokonok zetelakiak voltak, hiszen nagyanyám onnan származott, de akkoriban Zetelaka messze feküdt Bethlenfalvától: a göröngyös úton szekérrel, kocsival vagy gyalog egynapos útnak számított. Ahogy zetelaki rokonaim mesélték, nem volt semmilyen esély megmenteni a tárgyakat a házból.

– Utoljára tízévesen járt a házban, amikor az még a családi tulajdonban volt. Hogyan látja most?

– Még láttam, mielőtt eladtuk volna, 2011-ben látogattuk meg utoljára. Akkor már teljesen elhanyagolt, piszkos terület volt, próbáltunk bemenni az ajtón, amikor hirtelen beállított egy cigány, aki megkérdezte, be akarunk-e menni, mert neki van kulcsa. Bent hajléktalanok voltak beköltözve, és egy család is ott lakott, a pincében főztek, mindent megtöltöttek füsttel. A villa romos állapotban volt. Megtudakoltuk, hogy több százezer euróba került volna helyreállítani, de pénz híján, az egyetlen megoldás számunkra az maradt, hogy a város átveszi. Most feltámasztották a romokból, és öröm volt újra látni.

A Haberstumpf-villa kertjében lepkészik Bethlenfalvay Miklós és Gábor Fotó: Bethlenfalvay Gábor magánarchívuma

– Mi az, ami változott az épületen?

– Nem csak azért más, mert most múzeummá alakították, hiszen már előtte új falakat építettek, a nagy külső tornác be van építve. Az emeleten édesapám és a világháborúban elesett két nagybátyám birodalma feküdt, de most már az is felismerhetetlen. Jelenleg a múzeumigazgató irodája van helyette, én egy kör alakú térre emlékszem, ahonnan három fülke nyílt, ott volt a három fiú ágya. A nagy almáskert helyett most tömbházak láthatók... Talán jobb nem visszamenni. Az emlék kőbe van vésve, és amikor látod a jelent, valahogy nem illeszkedik össze.

– Milyen volt újrakezdeni az életet az Amerikai Egyesült Államokban?

– Édesanyám részéről Léván volt birtokunk, én ott jártam iskolába, de amikor a szovjet hadsereg megjelent, 1944-ben, karácsony előtt két héttel elhagytuk Magyarországot. Lassanként olyan környezetbe kerültem, ahol senki sem beszélt magyarul, így sajnos a tulajdon anyanyelvét is elfelejti az ember. Nem volt olyan nagy a váltás, amikor az Amerikai Egyesült Államokba kerültünk, hiszen előtte már a németországi menekülttáborokban hozzászoktunk, hogy a világ megváltozott.

Amikor megérkeztem Chicagóba a bátyámmal egy vasárnap délután, másnap reggel hatkor már be kellett állnunk a futószalag mellé dolgozni. Nehéz életünk volt, de túléltük.

– Bátyjával, Bethlen­falvay Miklóssal katonai pályára lépett, miként korábban apjuk, Károly Artúr.

– A katonai pályát választottuk, mert nem volt lehetőségünk iskolába járni, érettségizni, egyetemre járni. Ahhoz sok pénz kellett, és a hadseregben bizonyos szolgálati évek után kijárt az állami támogatás az egyetem elvégzése, így ezen az úton haladtunk tovább. Én a hadseregnél maradtam, őrnagyként mentem a vietnami háborúba, ahol egy évig szolgáltam, de annyira kellemetlen volt, hogy kiálltam a hadseregből. A katonaság főhadiszállásán dolgoztam Vietnamban. Minden héten néhány napra a környékre mentem kivizsgálni, miként működnek a külső állomások. Mindig megdöbbentem, hogy ami régebben zöld erdő volt, az elhalt, barna földdé vált. Növénymérgekkel irtották ki az erdőséget az amerikaiak, hogy az ellenség – vagyis az őshonos lakosság – ne tudjon elbújni az erdőben. Ennek következtében a mérgezett víz olyan hatással volt a népességre, hogy a gyerekek torzként, kéz vagy láb nélkül születtek meg, őket lehetett látni a városban, koldulásra kényszerültek. Ekkor mondtam azt, hogy elég. Visszamentem az egyetemre, biológusi diplomát szereztem, és a környezetvédelmi szakterületre tértem át.

Mintegy harminc évig kutató voltam, egyetemi tanár, valamint a környezetvédelmi minisztérium kutatóosztályán biológus.

– Mikor sikerült először visszatérni Erdélybe, Magyarországra?

– Először a rezsimváltás előtt sikerült visszajönnöm, mert a Magyar Tudományos Akadémia és az Amerikai Tudományos Akadémia csereprogramot szervezett a kutatóknak. Így még a kommunista korszakban megengedték, hogy jöjjek, mert a kormány által engedélyezett vízumot kaptam. Annak ellenére sikerült mindez, hogy én a hírszerzésben és kémelhárításban dolgoztam, és tudtam, a magyar kémelhárításnak fényképes dossziéja van rólam. Veszélyes volt az utazás, a szupervízum nélkül nem mertem volna hazajönni.

– A rendszerváltás után mikor sikerült hazajönni?

– Akkor már többször jöttünk haza a bátyámmal, Miklóssal, aki szintén a hadseregben szolgált. Felvidéken még élt rokonunk, Bethlenfalván nem ismertünk senkit, az egyetlen zetelaki rokonunk, akire emlékeztem, Szabó Nándor bácsi volt. Ő a rendszerváltás után már nem élt, Zetelakán sem ismertünk senkit, így nem volt kapcsolat. Nem jártunk itt addig, míg egy Zetelakáról elszármazott, Budapesten élő rokonunk, Márton Zsolt meg nem talált a világhálón. Akkor keresett meg, amikor a román kormány megkezdte  az elkobzott javak visszaszolgáltatását. Így kerültünk ide. Ha ő nem talál ránk az interneten, talán sosem jöttünk volna vissza. Úgy tudtam, a birtokokat államosították, nem tudtam a rokonokról, most viszont rájuk találtam, és meglátogattuk őket.

– A családja járt Erdélyben?

– A feleségem igen, a kisebbik fiam kétszer, ő érdeklődik a család múltja iránt, az idősebb nem. A gyerekek akkor születtek, amikor a hadseregből kiálltam. Negyvenévesen újból egyetemet végeztem, így már nem volt időm megtanítani őket magyarul, olyan nyomás volt rajtam. A feleségem tanulgat magyarul, ért is, de beszélni még nem tud. A kisebbik fiamnak tetszett, jönne is vissza, de Kalifornia a világ másik végén van. Különleges érzés fogott el, amikor meglátogattuk a villát: láttuk a pannókat a családunkról, és úgy éreztük magunkat, mint a híres emberek, de otthon Kaliforniában már nem vagyunk azok.

 

HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS