Nincs bevált recept a nyugdíjreformra

– Kicsit művész beállítottságú személyíség, mégis jogászként vált ismertté. Miért?

– Nem állíthatom, hogy már az óvodában jogásznak készültem, sőt eleinte egészen más irányban indultam, művészeti líceumba jártam, ami kemény világ volt. Hetedik osztályra azonban már egyértelművé vált, hogy azoknak az álmoknak vége, ekkor kerültem a Báthory István-Elméleti Líceumba Kolozsváron. Végső soron még azok az évek is hasznomra váltak: a román osztályban eltöltött éveknek köszönhetően sokkal jobb nyelvtudással érkeztem az egyetemre. A középiskolás években már egyértelmű volt, hogy milyen pályára készülök. Hatással volt rám a családi indíttatás is, nagytatám, dr. Dáné Tibor büntetőjogász, egyetemi oktató volt, karrierjének az akkori politikai helyzet és az önálló Bolyai Egyetem megszüntetése vetett véget. Történetei, gondolkodásmódja erőteljes hatással voltak rám.

– Munkajog, társadalombiztosítási jog, szerzői jog, médiajog a főbb kutatási területei. Miért épp erre szakosodott?

Azt hiszem, a szociális kérdések iránti érdeklődésemből adódik ez a szerelem, az államvizsgámat is a svéd jóléti rendszer elemzéséből írtam. Már az egyetemi évek alatt igyekeztem ezeknek a jogterületeknek a „peremvidékét” is megismerni. Nagyon érdekes rádöbbeni például, hogy egy Nobel-díjas közgazdász, Amartya Sen elemzéseiből milyen jelentős következtetéseket tudunk levonni a munkaerőpiac és a foglalkoztatás tekintetében, amely viszont jogtudományra leképezve már tiszta munkajog.

– Miskolcon védte meg doktori disszertációját, ma a Sapientián és Babeş–Bolyai Tudományegyetemen is tanít. Egy jogász miért dönt a tanítás mellett?

– Egyszerűen szeretek tanítani. Közvetlenül a mesteri évemet követően már elkezdtem oktatni, végig tanítottam a PhD-képzésem alatt is, csak akkor hagytam ki egy-egy félévet, amikor a gyermekeim születtek. Talán ez is a családi háttérnek köszönhető, nagyon sok pedagógus van a szűkebb-tágabb családi körben. Beszéltük is az unokatestvéreimmel, milyen furcsa, hogy még azok is, akik nem pedagógus pályán indultunk (például állatorvosként, gyógypedagógusként vagy jómagam jogászként), úgy alakult az életünk, hogy a szakmánk gyakorlása mellett oktatunk is. Pár éve vagyok a Sapientia főállású oktatója, a jogtudományi tanszéken végre taníthatok munkajogot, társadalombiztosítást, szerzői jogot. A BBTE-n egyetlen tantárgyat tanítok, igaz az nagyon a szívemhez nőtt, amolyan gyermekemnek érzem, hiszen a tantárgy mellé bizalmat is kaptam, hogy azt ki tudom úgy alakítani, hogy gyakorlati hasznára váljon az egyébként nem jogász, hanem újságíró és kommunikáció szakos hallgatóknak.

– Az egyetemi tanári állás és család mellett időbeosztásába még belefér a jogi gyakorlat is éles helyzetekben. Aktív jogász szeretne maradni?

– Az elmúlt másfél-két évben az oktatás és a tudományos kutatás töltötte ki az életemet, ez több mint egy évtized gyakorlati munka után nagyon jó érzés.  A gyakorlati munkából viszont sokat lehet tanulni, s ezeket be lehet építeni az oktatói munkába. Egy olyan gyakorlati jogág esetében, mint a munkajog, úgy gondolom, ez kifejezetten szükséges is, nem lehet pusztán az elméletből megélni. A korábbiakban is munkajogi és szerzői jogi perekkel foglalkoztam, s ezen a területen igyekszem a jövőben újra megtalálni a helyem.

– A hazai nyugdíjrendszer fenntarthatóságának egyik kutatója. Romániában az aktív, munkaképes lakosság folyamatos csökkenése és a nyugdíjasok számának növekedése mennyire okozhat súlyos gondokat a nyugdíjrendszerben?

– A nyugdíjrendszerben sajnos már most súlyos gondok vannak. Ez sokkal összetettebb probléma, mint amit a munkaképes lakosság folyamatos csökkenésével és a nyugdíjasok számának növekedésével le lehetne írni.

Ráadásul sokszor olyan intézkedések vannak hosszú távon hatással a nyugdíjrendszer fenntarthatóságára, amelyre annak meghozatalakor a döntéshozók egyáltalán nem gondoltak, gondolhattak. Elég, ha az úgynevezett „decreţel nemzedék” problémáját említem, ugyanis az előző rendszer abortuszpolitikájának köszönhető népes generáció, amely ugyan aktív befizetőként hozzájárult a rendszer működéséhez, eltartotta az adott időszak nyugdíjasait, éppen most kezd majd nyugdíjba vonulni. Az ő ellátásukat a mostani sokkal kisebb létszámú aktív generációknak kell kigazdálkodniuk. Miközben ez a mostani aktív befizetői réteg az, amelyik a reformintézkedések szigorításainak a hatásait is kénytelen elviselni. És akkor még nem említettem, hogy ők azok, akik erőforrásaik jelentős részét arra fordítják, hogy felneveljék a következő aktív generációkat, amelyek nélkül a rendszer fenntarthatatlan.

– Milyen nyugdíjreform segíthetne a gondokon?

– Sajnos erre nincs recept, legfeljebb irányok, elképzelések. Látni kellene azt, hogy

sikeres nyugdíjreformot csak úgy lehet megvalósítani, ha a gazdasági, családpolitikai és nem utolsó sorban a munkajogi reformok rímelnek rá.

Lévén, hogy bizonyos tényezők adottak, a legpozitívabb forgatókönyv szerint se jönnek vissza azok a demográfiai és munkaerőpiaci körülmények, amelyek a felosztó-kirovó rendszerek kialakulásakor léteztek. A közép-kelet európai nyugdíjreformok rendszerváltás utáni első nagy hullámában bevezetett magánnyugdíj-rendszerek éppen azt a célt szolgálnák, hogy kiegészítő jövedelmet biztosítsanak a majdani nyugdíjasoknak. A klasszikus doktrína szerint, míg a felosztó-kirovó állami rendszerek túlzottan sérülékenyek a demográfiai változásokkal szemben, a tőkésítő struktúrájú magánnyugdíjrendszerek esetében ez a probléma nem áll fenn, mivel mindenki önmaga számára halmozza fel befizetéseit. De az összefüggések nem ennyire egyszerűek. Legalább akkora veszélyt jelenthet egy nyugdíjrendszer fenntarthatósága szempontjából a gazdasági helyzet vagy a politikai érdekek mentén történő lobbi.

– Hogyan ítéli meg a hazai nyugdíjrendszert a szomszédos országokhoz, illetve a nyugat-európai uniós tagországokhoz képest? Van-e uniós szinten valamilyen közös elképzelés a nyugdíjrendszerek hosszú távú fenntarthatóságáról?

– Azt mondanám, hogy uniós szinten közös irányvonalak vannak. Közös elképzelésről nehezebb beszélni, mivel nagyon eltérő az egyes tagállamok gazdasági helyzete, szociális kérdésekhez való hozzáállása. Az Európai Bizottság által 2012-ben közzétett Fehér Könyv a megfelelő, biztonságos és fenntartható európai nyugdíjak menetrendjéről nagyon fontos iránymutatásokat tartalmaz a tagállamok számára, mind az állami rendszerek paramétereinek kiigazítása, mind a magánnyugdíjrendszerek fejlesztésének tekintetében.

A román nyugdíjrendszerről nem is olyan régen még azt mondtam volna, hogy a lehetőségekhez mérten korrekt és megfelelő. Nagyon fontos reformintézkedések léptek életbe az állami pillér vonatkozásában, amelyek, ha adott esetben fájdalmasak is, szükségesek voltak. Az EB országspecifikus ajánlásai is már csupán a férfiak és nők nyugdíjkorhatárának kiegyenlítését említették a legszükségesebb intézkedések között. Most már borúlátóbb vagyok,

2015-tel kezdődően olyan visszarendeződésnek vagyunk a tanúi, amelyek sértik a nyugdíjrendszer fenntarthatóságát, az egységesség elvét, a méltányosságot, a járulékok-járadékok egymáshoz való korrekt viszonyát.

– A hazai munkajogról sok a vita. Mind a munkaadók, mind a munkavállalók elégedetlenek. A munkaadók törvényileg nyitottabb munkaerőpiacot akarnának, a munkavállalók több biztonságot és több védelmet. Mennyire lehet ezeket az elvárásokat közös nevezőre hozni?

– Nem könnyű megtalálni az egyensúlyt, de keresni kell. A tendencia egyértelműen a munkajog rugalmasítása lesz, hiszen a szabályozásnak követnie kell a munkaerőpiaci jelenségeket. Ezt tükrözi a manapság egyre többször hangoztatott „flexicurity” fogalma is, azaz olyan rugalmasság, amely megfelelő biztonságot nyújt a munkavállalónak. A kifejezés remek, de nem hiszem, hogy van olyan munkajogász a világon, aki ki merné jelenteni, hogy tudja, hogyan is kellene ezt elérni. A román munkajog viszonylag merev, a klasszikus munkajogi szemléletet tükrözi, de én ezt egyáltalán nem tartom hátrányának.

A munkajognak elsődleges célja és feladata a munkavállalók védelme, ezt nem szabad feláldozni a rugalmasítás oltárán.

Ugyanakkor nem jó az, ha a való életben előállhatnak olyan munkaviszonyok, amelyekre nincs megfelelő szabályozásunk, így a legjogkövetőbb munkáltató is arra kényszerül, hogy valamilyen köztes megoldást válasszon a rendelkezésre álló törvényes lehetőségekből.

– Térjünk rá kicsit a médiára. Romániában általában mennyire veszik komolyan a sajtójogi törvényeket az újságírók, médiaszakemberek, illetve mennyire újságíróbarát a román jog?

– Írott sajtóra vonatkozóan egyáltalán nincs jogszabályunk, az audiovizuális terület a médiairányelv követelményeinek megfelelően is lefedett. A szakmában számtalan pró és kontra érv elhangzott arra vonatkozóan, hogy kell-e egyáltalán sajtótörvény. Én azt gondolom, hogy egy megfelelően kidolgozott jogszabály nem cenzúrát jelentene, hanem segítségükre lehetne. Lehetne újságíróbarát törvényt alkotni, de egyelőre azt érzékelem, hogy épp szakmán belül van meglehetős tartás egy ilyen törvénnyel szemben. Nyilván az ellenzők érvei is sokszor érthetőek és a média szabadsága alapvető érdekünk. Másrészt azt is látni kell, hogy a médiában dolgozók, a nézettségi mutatókra koncentrálva sokszor a szakmai deontológia szabályait sem tartják be.