Negyed évszázados vándorlás a „Nóka úton”

– Amikor a mi korosztályunk elkezdett növögetni, még nem volt ennyire nyitott a világ, technikai szempontból elmaradottak voltunk. Bár hangszert sem nagyon lehetett kapni, sok fiatal vágyott arra, hogy rockzenész legyen. Te ezt hogyan élted meg?

– Nem volt ugyan elég technika, de jobb volt a hozzáállás, nagyobb volt az akarat. Talán ez váltotta ki, hogy annyira akartuk a rockzenét, vágytunk a színpadra és természetesen az akkori technikára, amihez hozzáférhettünk. Az első akusztikus gitáromat tizenkét éves koromban kaptam karácsonyra, két évig ott állt a szekrény tetején. Később láttam egy barátomat, hogy eljátszik két-három akkordot, buknak rá a csajok, és ekkor azt mondtam magamban: ha ettől függ minden, megtanulok gitározni. A családban nem volt zenész, én nem jártam zeneiskolába, annyit tudok, hogy állítólag nagyapám szeretett és tudott is nótázni.

– A líceumban találtál a zenéléshez társakat?

– Ott már voltak páran, akik előttem kezdték. Megszereztek néhány dalt híresebb magyar előadóktól – Edda, Omega, Dinamit –, láttam, hogy a szövegek fölé oda vannak írva betűk, amelyek az akkordokat jelölték, ez fantasztikus volt akkor.

A Rival zenekarnak én voltam az első basszusgitárosa, de csak egy próbán. A kollégák úgy döntöttek, jobb lenne, ha gitároznék, a gitárosunk pedig bőgőzne. Elcseréltük a hangszereket, így lett gitárom.

– Hogyan szólt az a gitár?

– Nem jól. Már gondolkoztunk, hogyan tudnánk erősíteni a hangot, torzítani. Bár nem értettem hozzá, a basszusgitárt rákötöttem a lemezjátszó tűjére. Amikor belecsaptam a húrokba, leégtek a hangszórók. A gitár alakja sem tetszett, édesapámnak voltak asztalos barátai, mondta, majd készítenek egyet. Az Iron Maiden volt akkoriban a kedvenc együttesem, nekik volt egy rombusz alakú (explorer)gitárjuk, ilyent akartam én is. Csak a hangszedő ára – persze kéz alatt – két akkori fizetést tett ki. Végül is ez volt az első komoly hangszerem.

– A Rival zenekarral hol tudtatok fellépni?

– A lényeg előbb az volt, hogy legyenek hangszereink, és legyen próbahelyünk. Egy pincehelyiség tűnt a legmegfelelőbbnek, azok jól szólnak, és nem is zavarsz másokat. Végül ez is meglett, próbáltunk keményen, és az első fellépésünk a Bălcescu-líceum sporttermében volt, egy teadélutánon.

– Nem volt gond, hogy az együttes összes tagja magyar volt?

– Fiatalok voltunk, nem éreztük, hogy ez probléma lenne. Nyolcvanas éveket írunk, akkor ez nem volt akadály. Volt már két-három saját szerzeményünk, de többnyire Rolling Stonest, Black Sabbathot játszottunk. Vagy legalábbis próbáltunk játszani. Ami érdekes:

Viszont más zenekarok is működtek már magyar iskolákban, nekünk meg azoknak a koncertjeik voltak a szenzáció.

– A Rival együttes megszűnése a Szekuritáté közbelépésére történt?

– Igen. Kezdett fejlődni az együttes, születtek komolyabb dalok, egyre több helyen léptünk fel, eljutottunk az Echinoxba, a Babeş–Bolyai Egyetem diákklubjába is. Lehetőséget kaptunk arra is, hogy ott próbáljunk. Ott próbált és lépett fel többek között a Compact, a Semnal M. is. Ez hatalmas lépés volt együttesünk számára. Kéthetente telt ház előtt léptünk fel a klubban vagy a kerthelyiségben. Nem tudom, hogy a zenénkre indult-e be a közönség vagy magára a mozgalomra, a hiánypótlásra, amit jelentettünk abban az időben.

Román, angol, magyar feldolgozásokat játszottunk. Eljutottunk a Kolozsvári Rádióba is, éppen mielőtt megszüntették a magyar adást. Sok kapu nyílt ki előttünk, és hirtelen minden bezárult. 1985-ben elvittek katonának, akkor ki is léptem a zenekarból. Az együttes talán egy fél évig még működött, akkor az összes tagot berendelték a Szekuritátéra, és megfenyegették őket: ne folytassák, mert bajok lesznek. 

– Nem érezted akkor, hogy ennek az egész „rockzenekarosdinak” semmi értelme?

– Egy percig sem. Azt éreztem, hogy én ezzel semmi rosszat nem teszek senkinek. Nem akartam forradalmat, játszottam a békés rockdalokat.

– Katonáság után ott folytattad, ahol abbahagytad?

– Nyilván a Rival szétesett, de Totu Rareş gitáros barátom 1987-ben egy komolyabb együttest akart. Én lettem a ritmusgitáros, Gondosch „Güzü” János a basszusgitáros, Borza Péter az énekes, Lőrincz István a billentyűs, Miklós Miklós a dobos, és így összeállt a Trans Express. Ez már rutinosabb és érettebb együttes volt. Hazai rockfesztiválokra kaptunk meghívásokat, és többnyire meg is nyertük őket.

– Akiket felsoroltál, mindannyian külföldre távoztak. Te nem akartál elmenni soha?

– Nem vágytam el innen. Abba még nem láttam bele, hogy a magyarság egy része kitelepedik. Nem éreztem, hogy máshol kellene zenélnem. Kötődöm a helyhez, ez olyan érzés, amit nem lehet megmagyarázni.

– Mikor kerültél a híres Compact együttesbe?

– Paul Ciuci 1988 végén keresett meg, hogy szeretne velem zenélni. Akkor vált ketté a Compact, egy része Bukarestben folytatta, ketten Kolozsváron maradtak.

– Új fejezet írunk 1993-tól, hiszen létrejött a Knock Out együttes. Mi ennek az előzménye?

Miután Paul Ciuci kiszállt belőle, már nem láttam benne nagy lehetőséget. Varga Sanyi dobossal úgy döntöttünk: amatőr együttest alapítunk és magyarul fogunk zenélni Erdélyben. Hetente egyszer-kétszer próbálunk, eljárunk fesztiválokra, fellépéseket vállalunk, ha hívnak. Rutin már volt, dalokat, szövegeket írtam. Egyeseken hetekig dolgoztam, más dalok megszülettek öt perc alatt – talán utóbbiak voltak a jobbak. Régi barátom, Zilahi Csaba rádiós zenei szerkesztő szólt, menjünk be a kolozsvári rádióba, vegyünk fel dalokat. Neki is kellettek a friss számok, és szereti is támogatni a helyi értékeket, hiszen zenészként ő is átélte mindezt.

– Erdélyben űr volt ebben a műfajban?

– Alakultak zenekarok, csak nemigen tudtunk egymásról. Fesztiválokon találkoztunk, később a 90-es évek közepétől kezdtek hívni székelyföldi rendezvényekre is.

– Hogyan születnek a dalok?

A hétköznapi életemről szólnak. Érzelmeimről, örömeimről, bánataimról. Ezeknek volt sikerük. Ma már ciki egyszerű dolgokról írni. Viszont ha filozofikus dolgokról írok, az nem az igazi. Nem is tudom, mi a jó…

– Mikor érezted azt, hogy rátaláltál a saját hangra? Hiszen aki csak belehallgat a számokba, rögtön tudja, ez a Knock Out…

– Ezt nem tudom pontosan megmondani. Minden zenekarnak van egy leszűkült stílusiránya, amiről felismerhető. Az első lemezünk stílusa punk metál vagy ahogy mi neveztük a stílusunkat akkoriban, Power Rock n`Roll. A második lemezünkön kicsit visszaálltunk a hardrock meg a blues zenére. A stílusban egy dologra ügyeltünk: ne legyen unalmas. Zilahi Csaba unszolt, hogy népdalt is vigyünk a zenénkbe, a második lemezünkön már ez is megtörtént.   

– Az együttesnek hét lemeze jelent meg 1993-tól. Erdélyi viszonylatban ez sok vagy kevés?

– Hangsúlyozom, a Knock Out amatőr zenekar. Viszont

Nem akartunk túl sokat, és tudatában voltunk annak, hogy ha itthon maradunk, ebből nem lehet megélni. És éreztük, hogy amint telnek az évek, egyre göröngyösebb, meredekebb ez a „Nóka Út”.

– Azért nem mindenki jut ki Angliába zenélni. A Knock Outnak ez sikerült…

– Baráti ismeretségek mentén jönnek létre a turnék. Egy londoni klubban léptünk fel, szenzációsan kialakított hely volt akusztikailag is. Azelőtt jártunk a svédországi Göteborgban. Ott is magyaroknak zenéltünk. Érdekes, hogy külföldön mintha az erdélyi magyarok összetartóbbak lennének. 

– A Kolozsvári vándor című dalod a kivándorolt magyarokat célozza meg?

– Igen, a lelkükhöz szól. Érdekes, hogy az itthoni koncerteken is szinte megkönnyezik e dalt. De azoknak is, aki innen mentek el, biztosan sokat jelent.      

– Elégedett vagy az eltelt negyed századdal?

– Ha újrakezdeném, biztos ugyanezt tenném. Csak azt nem tudom, hogyan. Fontos számomra, hogy tavaly egy színpadra tudtam hozni majdnem az összes zenészt, akivel pályám során együtt játszottam. Voltak akadályok, de öröm volt játszani…