Megtalálni a lánc hiányzó szemeit

Nánó Csaba 2017. január 21., 14:19

Negyven év idegenbeli élet, tökéletes magyar nyelvtudás, stúdiószínpad, tej- és újságkihordás, útkeresés, dacból született képzőművészeti galéria, álmok fel nem adása. A kalotaszegi származású Gál Enikő Németországban is megtalálta a helyét, de Kolozsvárt sem feledi.

Megtalálni a lánc hiányzó szemeit
galéria


– Kalotaszegről származik. Milyenek voltak az ott töltött évek?

– Körösfőn születtem, a szüleim zsobokiak. Az egyetem után édesapám a szülőfalujában tanított, édesanyám óvónőként dolgozott. Annak idején a tanárokat majdnem évente áthelyezték egy másik községbe, gyakran kellett költöznünk, volt alkalmam Kalotaszeget megismerni. De Körösfő és Zsobok maradt meg legmélyebben az emlékezetemben. Zsobokon édesapám vezette a mozit a művelődési házban. Nagyon sokat fényképezett is, a képeit saját maga hívta elő, néha beengedett a sötétkamrába, segíthettem neki. Érdeklődéssel hallgattam nagybátyámat, Katona Szabó István írót, itt hallottam először arról, hogy szőtt képek is léteznek, és arról, hogy szőnyegeket a falra is fel lehet akasztani, nagynéném, Katona Szabó Erzsébet ugyanis textilművész volt. Amit a legjobban szerettem: nagymamám megengedte, hogy az óriási nagy szövőszéken szőjek. Persze, a szövés előtt ki kellett a kendert verni, meg kellett „fésülni”, utána az orsót is elő kellett készítenem, csak az után ülhettem a szövőszék elé…

– Kolozsváron járt iskolába. Hogyan került a kincses városba?

– Hatéves koromban elváltak a szüleim, és édesanyámmal Kolozsvárra költöztünk a nagyszüleimhez. Az elemi után a 11-es Líceumba (ma Báthory) kerültem. A sport mellett nagyon szerettem a Palkó Attila igazgató által vezetett régészeti csoportot, a nyári vakáció legtöbb idejét a régészeti táborban töltöttem, és az ásatások nyomán talált leleteket (tárgyakat, csontokat) az iskolában megint összeraktuk, kiegészítettük és restauráltuk. Ám a művészetek sem kerültek el: az iskolánknak alakult egy néptánccsoportja, amelyiknek tagja voltam. Édesanyám szerezte be a kalotaszegi ruhákat Körösfőről lányoknak és fiúknak egyaránt, segített az öltözködésben is, minden próbán és előadáson jelen volt. Időközben édesapám is beköltözött Kolozsvárra, így többször lehettem nála. Sokoldalú ember volt, a tanítás mellett a vistai iskolában bábszínházat alakított, a bábukat saját maga készítette, faragócsoportja is volt. Miniatúrákat rakott össze gyufából, amiket többször is kiállított. Édesapámnál ismerkedtem meg az olajfestészettel, saját maga keverte ki a festéket és mindenre festett, amin csak a festék megmaradt. Kalotaszegi tányérjai is híresek voltak. De nemcsak édesapám, hanem édesanyám is szerette a művészetet, vele minden szabadidőnket színházban, operában vagy kiállításokon töltöttük. Kedvet kaptam a rajzoláshoz és bejelentkeztem Zsoldos Álmos tanárom rajzkörébe is. Egy országos kiállításon az egyik képemmel harmadik díjat nyertem – azóta a rajzolás, festés életem állandó követője maradt. Kilencéves koromban harmonikázni is tanultam, ezt prózai okból hagytam abba: drága volt a harmonika.

– Színésznő is lehetett volna, hiszen tagja volt a kolozsvári művelődési ház stúdiószínpadának, méghozzá egy olyan korszakban, amikor onnan sokan bejutottak a színire. Nem akarta ezt a pályát választani?

– Majdnem minden kislánynak az álma az, hogy színésznő legyen. Tizenkét éves koromban édesanyám beleegyezésével bekerültem a Kerekdombon működő színjátszócsoportba, amelyet a stúdiószínpad egyik tagja, Kovács Pali Feri vezette. Miután feloszlódott a csoport, jelentkeztem a stúdióba, amit annak idején Bereczky Júlia színművésznő felügyelt. Csodálatos évek voltak, nemcsak a színpadot szerettem, hanem gyakorlatilag második otthonommá vált. Jókai Mór Az aranyember című darabjában első szerepként Noémit játszhattam. Imádtam a próbákat, az előadásokat – na meg a hozzá tartozó „bakikat”, a kiszállásokat, kirándulásokat, ünnepeket. Igazi barátokra találtam. Egyenlőség volt közöttünk, legalábbis én úgy éreztem. Ha kiszállásra mentünk, a ruhatáros, a díszlettervező, a zenész, a főszereplő vagy a kapus mind együtt cipelte a díszleteket, rakta fel a teherkocsira. Egy család voltunk. Elhatároztam, hogy az érettségi után felvételizni fogok a színire. De másképp alakult, mint ahogy terveztem…

– Mi szólt közbe?

– Három napra kizártak az iskolából, mert egyik tanárnőm látta, amint a főtéri Szent Mihály templomból jövök ki. „Megkértek”, hogy hagyjam el az iskolát, így az utolsó két évet látogatás nélküli tagozaton jártam, és végül egy másik líceumban érettségiztem. Közben dolgoztam a szövőgyárban, meg egy kozmetikai gyárban, hordtam éjszaka a tejet – és állandóan tanultam, mert nekem céljaim voltak.

– Nem sokáig maradt az országban, egészen fiatalon, 1976-ban Németországba távozott. Akkoriban nem volt egyszerű elmenni, önnek hogyan sikerült?

– Még 1973-ban megismertem Bencze Ferenc színművésznél jövendőbeli férjemet, aki kolozsvári születésű német állampolgár volt. 1974-ben beadtuk a házassági kérvényt. Nem sokkal ezután, megszületett Ildikó lányom. Megkaptuk a házassági engedélyt, és 1976 augusztusában kiutazhattunk Münchenbe. Fiatalon, alig huszonévesen, gyerekkel, férjjel érkeztem meg…és nagyon távol kerültem Erdélytől. Nem beszéltem a nyelvet, nem voltak barátaim, minden új volt. De én akartam, hogy így legyen.

– Miként sikerült beilleszkednie? 

– Miután kimentem, munkahelyet kerestem. Nem volt könnyű, mert nem tudtam németül. Újságkihordással kezdtem, ez emlékeztetett Kolozsvárra, ahol tejet hordtam. Éjjel kettőkor kezdtem a munkát, napközben pedig egy olasz cég teherkocsijáról rámoltam le az árut. Dolgoztam, mint irodai takarítónő, szobalány és kiszolgálónő egy szállodában, ezt annak köszönhettem, hogy az angol tudásom jó volt. Lassacskán megtanultam a nyelvet, alkalmazkodtam szokásaikhoz, a német pontossághoz. 1979-ben bekerültem a Siemens cég számítóközpontjába, ahol három műszakban dolgoztam. Hogy elég legyen a pénz, hétvégén egy borpincében szolgáltam fel. A munka mellett tovább tökéletesítettem német nyelvtudásomat, a cégnél minden képzést, amit felajánlottak, elfogadtam. Pár év múlva titkárnőként dolgozhattam, ez nagyon tetszett, szerettem a munkám. 1980-ban elváltam, abban az évben jött ki édesanyám is végleg hozzám. Sajnos ezekben az években nem maradt sok időm a festéshez. 1988-ban megint férjhez mentem, megszületett fiam, Patrick, majd 1990-ben lányom, Kerstin.

– Hogyan tért vissza a festészethez?

– Sajnos a fiam súlyos vesebeteg lett, így nekem otthon kellett maradnom mellette. Ez az állapot megint kiváltotta bennem a festési vágyat. Valamit tennem kellett, hogy a magam egyensúlyát ismét megtaláljam. Eleinte csak magamnak rajzoltam, akvarelleket festettem, de idővel már többre vágytam. Beiratkoztam továbbképző tanfolyamokra, 1993-tól egy híres bécsi festő az olajfestés titkaiba avatott be. Ezzel párhuzamosan elkezdtem egy müncheni festőművésznél pasztelleket festeni. Városunk képzőművészeti csoportjának tagja lettem, ahol évi kiállításaink voltak. 1991-ben házunk pincéjében kinyitottam egy képzőművészeti boltot. Nem pusztán üzlet volt, hiszen az érdeklődőknek tanfolyamokat tartottam: a festészet, gyöngyfűzés, kőfaragás, agyagformálás és még sok minden más titkaiba avattam be vevőimet.

– Mi a titka annak, hogy az anyanyelvét nem felejtette el, noha négy évtizede Németországban él?

– Már eleinte is bosszantott, hogy bár a német nyelvben még nem voltam olyan biztos, de már kezdtem felejteni a magyart, hiszen csak édesanyámmal tudtam magyarul beszélni. Persze itt is voltak Magyar Házak, klubok – de nem tetszett a hangulatuk. Szerencsém volt, mert egyszer megkérdeztek, nem tudnék-e segíteni egy német cég alkalmazottainak magyarul tanulni. Elvállaltam: eleinte ugyan kevesen voltak, de a magyar tanfolyam híre hamar elterjedt, hamarosan már két osztályom volt, kezdők és haladók. Öt évig tanítottam a magyar nyelvet.

– Az üzlet és a tanítás ma is élete része?

– Ma már nem. Öt év után kénytelen voltam feladni az üzletemet és a tanítást, mert a gyerekeimnek szükségük volt rám. De a festést nem adtam fel. Hét festőkollégámmal alakítottunk egy művészeti egyesületet, főleg Bajorországban állítottunk ki. Évente több kiállításon vettem részt sikeresen Németországban, Ausztriában. Képeim Ausztráliába, Kínába, Svájcba és Dániába is eljutottak. 2007 októberében megnyitottam első saját galériámat, ahol havonta más és más képzőművészek állították ki alkotásaikat. Dacból született, ugyanis a városban létezett már egy galéria, ahol szerettem volna kiállítani a képeimet, de elutasítottak, mondván, csak képzőművészeti akadémiát végzetteknek adnak teret. Ezt nem tudtam elfogadni, így megnyitottam saját kiállítótermem. 2008-ban sajnos be kellett zárni, mert eladták a házat, ahol a galéria működött. Nagyon fájt. Felköltöztem Németország keleti felébe, Plauen mellé. Az új lakhelyemen újabb galériát nyitottam. Az elején megint idegennek éreztem magam, mert úgymond „wesi” (nyugati) vagyok. Végül megszoktak, én is megszerettem őket, barátokra leltem, elismert lettem. A képeladások sajnos nem mennek olyan jól, mint nyugaton, de a festészeti tanfolyamokat sokan szeretik.

– Milyen a bevándorlókkal kapcsolatos hangulat a lakhelyén?

– Nem túlzok, puskaporos. Szerencsére ahol lakom – ez egy kisebb, 15 ezer lakosú városka – nem történik olyan sok minden, mint a nagyvárosokban. Ha látom, hogy a pénzautomata előtt két „idegen” áll, akkor nem veszek ki pénzt, mert félek. Ezelőtt pár hónappal a müncheni főállomáson vártam a földalattira, és egy csoport középkorú férfi mocsok megjegyzéseket tett, mutogattak. Szerencsére jött a vonatom, és beszállhattam. Tehát nekik mindegy, hogy fiatal vagy öreg nő áll előttük, úgy viselkednek, mint otthon. Nincs senki és semmi előtt tiszteletük. Ami a legrosszabb, hogy – kevés kivétellel – nem is gondolnak arra, hogy beilleszkedjenek. Egyszóval: félünk. Megváltozott az életünk.

– Mi köti még Kolozsvárhoz?

– Életem legszebb éveit töltöttem ott, akármilyen göröngyös volt az út. 1993-ban hazalátogattam Kolozsvárra, egyetlen egy ismerős arcot sem láttam, a stúdió is be volt zárva... Úgy éreztem, elveszítettem valamit, nagyon elszomorított a dolog. Végül tavaly megtaláltam azt, amit a 40 év távollét alatt nagyon hiányoltam: egy közösségi oldalon megint összejött a stúdiószínpad. Kitöltődött az üresség, ami nyomasztott, és amit eddig éreztem. Újra megtaláltam életem láncának hiányzó darabjait: a barátaimat, a gyökereimet. Augusztusban megvolt az első stúdiós találkozó is. Úgy érzem, hazaérkeztem…

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.