Magyarul kérni a kiflit a sarkon

– Művészcsaládban nőtt fel Kolozsvár belvárosában. Milyenek voltak a gyermekévek?

– Zajosak és élményekben gazdagok. Szinte a színházban nőttem fel, hétvégeken a nagymamánál voltam. De már akkor megőrültem a bársonyfüggönyös világtól. Első szerepemet, Opheliát a fürdővízben játszottam el. Aztán Natasa Rosztova lettem, és így fejlődtem tovább. A csúcs Lady Macbeth volt – tizenhárom évesen. A szereplőket le is rajzoltam, és amikor már írni tudtam, szép kerek mondatokat fabrikáltam rajzaim mellé, vagy kimásoltam idézeteket a drámákból.

 – Édesapja az 1982-ben elhunyt Flóra Jenő színművész. Megmaradtak az emlékezetében előadások, szülei társasága, barátságok?

– Az előadások mind megmaradtak, és nemcsak azok, amelyekben szüleim, főleg apám játszott, hanem a többi is. Olyan félelmetes szinten rögzültek bennem, hogy néha ma is hallom egy-egy monológját vagy mondatát Héjja Sándornak, Péterffy Gyulának, Csíky Andrásnak, Vitályos Ildikónak. Az Othellót láttam először, ahol apu Jágóként aljaskodott, és engem ki kellett vonszolni a végén, mert meg akartam védeni őt. Mindez ma is bennem él. Szerencsére minél idősebb vagyok, annál tisztábban és egyre gyakrabban törnek fel eddig ismeretlen momentumok is. Lakásunk rossz beosztása miatt mindig apám közelében voltam, amikor szöveget tanult. Bezuchov grófot a Csajkovszkij IV. szimfónia alatt tanulta, és ez a mű betétként meg is jelent aztán a Rappaport Ottó által rendezett remek előadásban. Nekem a Csajkovszkij IV. ma is azokat az 1961-es őszi pillanatokat jelenti. Egy előadáson a borogyinói csatajelenetet súgtam is apámnak a páholyból. Tudtam, hogy nagy szövegrész, és segíteni akartam. Akkor három hétig nem szólt hozzám.

– Flóra Jenőről azt írja a lexikon, hogy „főként a gyötrődő, erkölcsi dilemmákkal küszködő hősöket elevenítette meg sokszínűen, de hatásosan kezelte a szatirikus jellemábrázolás eszközeit is.” Elismert művész volt, 55 évesen mégis abbahagyta a pályát. Lehet tudni, miért?

– Apám minden szerepében más volt, nem a maszkjai miatt, hanem mert azzá alakult, amivé kellett, amit a konkrét helyzet hozott ki belőle. És bár zárkózott ember lévén ezekről sosem beszélt velem, meggyőződésem, hogy elhitte mindig a színpadnak, a rendezőnek és szerzőnek, hogy ölni fog vagy megölet. A színpad szent volt számára. Úgy lépett be esténként oda, hogy nem létezett senki és semmi, csak a történet, aminek egyik rúgója ő volt. A mű-szerepek vonzották. Lehetett az csupán egy jelenet, nyíltszíni taps követte. És ez minden színésznek a legnagyobb elismerés. Ilyen volt például a Szent Johanna őrült papja vagy a Rokonok Polgármestere. Apámat mégsem ismerték el méltó módon. Ahogy sokan másokat sem. Elege lett, és búcsú nélkül lépett le egyik napról a másikra. Soha nem kereste senki kegyét, nem kedveskedett igazgatónak, pártitkárnak vagy bárki másnak. Csak játszott. Halálakor Marosi Péter azt írta róla, hogy ő volt a legférfiasabb színész, akivel valaha találkozott. 2009-ben a regényem bemutatóján, a Könyvfesztivál kellős közepén Tarján Tamás irodalomtörténész megkérdezte, „maga Ágnes, a Flóra színésznek a rokona?” Ez olyan érzés volt, hogy még most is beleborzongok. Büszke vagyok édesapámra.

– Ön is kipróbálta szárnyait a kolozsvári Stúdió Színpadon. Benne volt e választásban színészszüleinek befolyása? Miért választott végül mégis más pályát?

Később háromszor is felvételiztem a színművészetire, de elutasítottak. Ma már sejtem, apám nem akarta, hogy színésznő legyek, mert nem tartott elég jónak. Annál viszont, hogy az ő lányaként emlegessenek, többre tartott. A hetvenes évek közepén-végén egy magyar lánynak Kolozsváron nem sok lehetősége volt. 1980-ban Sepsiszentgyörgyre kerültem Rózsa nagynéném jóvoltából. Itt fogászati asszisztensként dolgoztam sok éven át, és ma már tudom, ezek voltak a meghatározó és legszebb évek életemben. Ekkor kerültem el otthonról és váltam felnőtté. A színház Szentgyörgyön is velem volt, azt hallottam magamról, hogy amolyan kellék vagy kabala vagyok minden előadáson. Szóval a színház nagy szerelem, nincs mese.

– 1988-ban települt át Magyarországra. Mi volt ennek az oka, és hogyan sikerült elmennie?

– Magánéleti gondok adódtak. A hiba – meglehet – bennem keresendő: zűrös nő voltam. Útlevelet kaptam, és eljöttem Erdélyből, mint annyian mások akkoriban. Csak egyet hagytam figyelmen kívül: 36 évesen nulláról indulni nem lehet. Nem óhajtottam továbblépni sem Ausztriába, sem Németországba, és férjhez menni sem akartam egy külföldi nagymenőhöz. Hogy mégis mit akartam? Egyszerű: magyarok között élni és magyarul kérni a kiflit a sarki boltban.

– Hogyan sikerült a beilleszkedés?

– Pokoli volt, három hónap alatt tíz évet öregedtem. Azt hittem, itt a mennyország, hiszen hatféle parizer volt, Impulse-sprayt is lehetett kapni, és állás is azonnal akadt három. Rengeteg rokonom volt itt, de valamilyen oknál fogva egyikük sem segített. Talán az én hibám volt. Kissé túl hamar vedlettem át szegény erdélyi rokonból talpraesett, önálló nővé. És hát többre tartottam magam, mint amennyire ők taksáltak. De ezen is túlléptem, és tiszta lappal, egyenlő esélyekkel indultam. És meg is álltam a lábamon, bár néha nagyon rezgett a léc.

– Azt vallja, azóta ír, amióta „megtanítottak erre, a suliban”. Mi hozta ki önből az írót? Pótolja az írás gyerekkori álmát, hogy balerina, színésznő legyen?

Talán az hozta ki belőlem az íráskészséget, hogy tizenkét órát dolgoztam egy cégnél, és este leültem, kikapcsoltam az irodai dolgokat, és beléptem egy új, egészen más, vonzó világba. Úgy írtam, hogy nem tudtam, milyen felelősséggel jár. Egyfajta színjáték ez is, de több koncentrációt követel, és főleg sokkal nagyobb tudást, műveltséget. A színpadon másvalaki szövegét mondom, másvalaki kiagyalt alakját keltem életre, itt viszont az én kezemben van a varázspálca. Mint alkotó, ki kell lépnem a magam satujából, és egyfajta közönnyel kell (kellene) kezelnem a szereplőimet, az életüket – mintegy felülről rálátva az egészre. Nem csúszhatok bele teljesen egy alakba, nem csak az ő szemszögéből kell néznem a történetet. Nem lehet csak a főszereplő tökéletes, kell egy másik, aki éppoly hitelesen cselekszik, mozog, beszél. Másképpen nincs konfliktushelyzet. És ha nincs, akkor az olvasó szépen leteszi a könyvet. 2007-ben elvégeztem a Magyar Írói Akadémia egyik kurzusát Kukorelly Endre csoportjában, és amit tudok, azt neki köszönhetem. Az olvasás örömét viszont elvette tőlem. Szereplőim állandóan balerinák, zenészek, színészek. Jelenleg is egy színésznőről írok, aki pszichiátere hibájából végzetes sebet kap, és pokoli démonokkal küzd meg.

– Több kötete is megjelent, regényeket, novellákat közölt. Milyen témákat választ?

– Az írásnál a téma nem is lényeges, inkább a mód, ahogyan kidolgozom és átadom, a szöveg, a nyelv használata. Bírni és birtokolni kell a csodálatos, gazdag magyar nyelvet és kifacsarni azt, ami benne van, mert ijesztő és ragyogó dolgok tudnak néha kijönni. Íze, szaga, súlya, teste kell, hogy legyen a szövegnek, amely néha életre kel, visszabeszél, beleszól dolgokba, sőt néha üt is. Az Örvényt úgy írtam, hogy a főszereplő végig diktált nekem. A történet írta magát. Ennek egy valós magja volt, azt a részt volt a legnehezebb megírni. Önéletrajzi regényem is van. Egyelőre fiókban. De mindegyik írásomban ott vagyok valahol. És az enyéim is: szüleim, rokonok, barátnők, haverok, szeretők és szerelmesek, mind. Mondatok, ellopott párbeszédek a metrón utazva, avagy dumák két plázacica között. De ezek nem azonosak a valósággal. Igyekszem a sorok között egy-egy fehér foltot hagyni, hogy az olvasó beletegye oda a saját mondatait, saját érzéseit, mert csak így fogja tovább olvasni az írást. Néha egy csodás filmszínészt választok ki, ő lesz a célpont, a többit menet közben dolgozom ki. Ha nem szülöm meg a szereplőt magamban tetőtől talpig visszamenőleg dédnagyanyjáig, egyetlen kézmozdulata sem hihető majd. De mindegyikük én vagyok kissé. Vagy inkább az, akivé szerettem volna válni. Vagy válhattam volna. Ki tudja?

– Köti még valami Kolozsvárhoz, Erdélyhez? Jár „otthonról haza”?

 Nekem Budapest nem otthonom. Nyüzsgő, zajos világ. Imádom, de nem az én világom, azon kívül elég kemény dolgok történtek itt velem. Engem minden Erdélyhez köt. Álmaimban állandóan Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön járok, és anyám meg néném ott veszekednek velem.

Igen, haza akarok menni, nemcsak azért, mert ott van a lakásom, hanem mert úgy érzem, még mindig ott a helyem. Mert talán van még egy-két dolgom otthon. Nagyon megbántam, hogy eljöttem...