Különleges övezet a Székelyföld?

– Immár negyedik mandátumát tölti Csíkszereda élén, 14 éve a város polgármestere. Mennyire elégedett munkájával? Van, amit ma másként tenne?

– Tizennégy éve vagyok polgármester, bő egy év megszakítással, ami nekem emberileg jól jött, de a városnak viszont rosszul. Csíkszereda akkor nemcsak megtorpant, hanem a kényszerszünet miatt eurómilliókat veszített. Éveket vesztegettünk el a felzárkóztatási folyamatban. Nehéz arról beszélni, hogy az ember mit tett volna másként. Az elmúlt tizennégy évet egyaránt jellemezte egy sietős erőszakosság és egy megértő türelem. A demokratikus ciklus négyéves, ebben kell gondolkodni – bár a szekus világ 2015-ben megmutatta, hogy még ebben sem. Városvezetőként azonban csak hosszú ciklusokban lehet tervezni, másként az egésznek kámfor íze van. A térségben léteznek olyanok, akik azért élnek, hogy egész nap minden hír róluk szóljon, ez hibás hozzáállás. E helyett

– Évekkel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy az infrastrukturális fejlődés és a kultúra tekintetében Csíkszereda egyre inkább Székelyföld központjává válik. A többi székely városhoz képest mennyire nagyobb a fejlődési potenciál?

– Egy ideig nagyobb volt. Mi földrajzilag is a centrumban vagyunk, amit nehéz elvitatni tőlünk. Egy példa: ha valaki székelyföldi regionális kórházban gondolkodik, biztos, hogy azt Csíkszeredában hozza létre. Normális mentős felvonulással egy óra alatt elérhető akár Gyergyószentmiklósról, Sepsiszentgyörgyről, Székelyudvar-helyről vagy Kézdivásárhelyről is. Mi azért tudtunk különösen az első európai uniós ciklusban 2007–2013 között jól teljesíteni, mert a konkurens és partnervárosok visszafogottabbak voltak. Ezekkel kötelező módon együtt kell működnünk, ugyanakkor az első uniós támogatási ciklus úgy volt kitalálva, hogy pályázatainkkal óhatatlanul versenyeztünk egymással. Azáltal, hogy Székelyudvarhely és Gyergyószentmiklós nem volt annyira acélos – náluk a személyi váltások másként történtek és az önkormányzati állapotok nem voltak annyira békések és építőek, mint Csíkszeredában –, könnyebben jutottunk hozzá uniós forrásokhoz. Ez már a múlté. De nagy öröm számomra, hogy már nem csak Antal Árpád az a térségi vezető, akivel együtt lehet működni, és akivel talál a szó, hanem Gyergyószentmiklós és Székelyudvarhely tekintetében is elmondható ugyanez. A székelyföldi városok egyre inkább felsorakoztak mellénk, ezáltal mi nagyobb konkurenciális térbe kerültünk.

– A kormány adópolitikája megdézsmálta a települések költségvetését. Az eredeti tervekhez képest miről kellett lemondani, hol karcsúsítottak?

– A jövőképünket kellett elsősorban átgondolnunk. Településünk mindenképp kilógott a megyei jogú városok fő csapásából, hiszen egyetlen lej hitele sincs, nem is volt soha. Mi leginkább nettó megtakarítóknak számítottunk: úgy gondoltuk, különösen az uniós támogatású nagy tervek önrészének, illetve az el nem számolható részének a biztosítása érdekében jobb, ha takarékoskodunk és jelentős összeggel próbáltunk nekiindulni a 2014–2020-as európai uniós ciklusnak. Közben bevételeinket január elsejétől jelentősen megkurtították, és mi megpróbáljuk a kiadásokat emellé karcsúsítani, ami nem egyszerű feladat.

Igaz, gyorsan léptünk. Amikor a jogszabály még csak készült, számomra már világos volt, hogy ez jelentős forráselvonást fog hozni. Gyakorlatilag az történt, hogy az önkormányzati bevételeket áthelyezték a társadalombiztosítási rendszerbe, mert másképp a kormányzat képtelen lett volna a nyugdíjreform következtében megnövelt juttatásokat fizetni. Ilyent egyetlen kormány sem tett eddig 1989 óta.

– Mennyi idejét vonták el a bűnvádi perei? Hogyan látja a folyamat végkimenetelét?

– Ez érdekes időszak, mert átlagosan havonta egyszer el kell mennem Marosvásárhelyre. Abban a sajátos helyzetben vagyunk – Dorin Florea, Marosvásárhely polgármestere és mi –, hogy ügyünket nem a megyei törvényszék tárgyalja. A marosvásárhelyi polgármester ügye Csíkszeredába került, a mienk pedig Marosvásárhelyre. Elmegyünk a reggel tíz órára kitűzött tárgyalásra és átlagban öt-hat órás várakozás után kerülünk sorra délután háromkor vagy hatkor. Ott töltjük az időnket. De már azt is tudom, milyen az, amikor reggel hatkor rád törnek a maszkos emberek, és vegzálják a családodat. A gyerekeim tizenévesen vagy két-háromévesen nem voltak annyira erősek, mint én, őket a mai napig megviseli a történet. De engem ma már azzal sem lehet megijesztgetni, hogy jönnek a maszkosok. Látjuk, hogyan működik az úgynevezett bűnügyi eljárás.

Az a világ, amely a korlátlan hatalom átvételén dolgozik, 2015 áprilisában úgy gondolta, hogy olyan szinten igázza le az igazságszolgáltatást és a sajtót, hogy bármit megtehet: nem számítanak a tartalmi kérdések, csak az eredmény.

– Hogyan tud együttműködni a román prefektussal? Milyen mértékben vannak behatárolva a polgármester jogkörei?

– Most már sehogy. Együttműködésről sajnos nem lehet beszélni. Lehet, én is változtam, de nem olyan mértékben, hogy úgy gondoljam, miattam nincs meg az együttműködés. Ugyanis jó emberi viszony volt közöttünk. Ő két cikluson át önkormányzati képviselő volt a városnál, az esetek 99,7 százalékában minden döntéssel egyetértett. Nyolc évig szinte teljes volt a konszenzus közöttünk. Ő 2015 áprilisát követően változott meg. Korábban olyan szintű viszony volt közöttünk, hogy pár nappal azelőtt, hogy megtörtént a 29-i ránk törés, jött és szólt, hogy itt valami készül. Nem tudom, utána mi történt vele, de gyökeresen megváltozott. Ma már egyértelműen azon tüsténkedik, hogy a dolgainkat nehezítse, és keresztbe tegyen. Tudomásul veszem, hogy ilyen idők járnak, és azt is, hogy a fejében annyira zavaros a helyzet, hogy az egyik belügyminiszteri államtitkár jelenlétében tavaly azt mondta, Hargita és Kovászna megye különleges övezet. Az államtitkár rászólt, hogy ilyen övezet nincs – azaz ugyanolyan megye vagyunk, mint a többi –, de ő nagyobbacska nyilvánosság előtt ismét megerősítette ezt. Gondolom, az igazat mondta. Elég sajnálatos dolog, hogy e sajátos övezeti szerepkörbe most már teljesen beleéli magát. Tudjuk, a román állam még száz év perspektívájából is megszálló hatalomként működik Székelyföldön és nem egy normális partnerként éli meg a mindennapokat.

– Az erdélyi közbeszédben folyamatosan téma Székelyföld autonómiája. Most, hogy a román törvényhozás harmadjára is elutasította Székelyföld autonómiatervezetét, milyen esélyt lát a folytatásra?

– Messze nem eléggé téma ez a közbeszédben. Az utóbbi tíz-tizenkét év új varázsszava a korrupció, és ez még a magyar közbeszédben is messze megelőzi az autonómia témáját. A kettő közötti hasonlóság, hogy egyik mögött sem tudja az átlagember, mi van. Azt végképp nem látja, hogy egy jelentős politikai elittel való leszámolás zajlik a színfalak mögött. Amit most korrupcióellenes harcként emlegetnek, az igazából egy rendkívül véres hatalmi háború Romániában. Az autonómiát a közbeszédben nem hangsúlyozzuk eléggé, a köztudatban pedig nincs közmegegyezéssel kialakított tartalma. Én azt kértem, ne törvénytervezeteket adjunk az emberek kezébe, hanem írjuk le két oldalon egy színes füzetbe, mi lenne az autonómia, és ezzel menjünk el minden székely háztartásba, mindenkinek adjuk oda. Egyrészt tartalmilag kellene másként viszonyulni a kérdéshez, másrészt legalább a helyi önkormányzati szint ismételt igénybevételével kellene újra intézményesíteni a témát. Ugyanis ha a román elit jelentős része üdvözli azt a tényt, hogy Moldva köztársaságbeli önkormányzatok kinyilvánítják határozattal a Romániához való csatlakozási szándékukat, akkor az a minimum nekünk is járja, hogy határozattal újra és újra kimondjuk: területi autonómiát akarunk.

Abban a füzetben benne lenne, hogy tartalmilag mit jelent az a területi autonómia, amit valamikor hivatalosan is Székelyföldnek neveznénk. Ezt én javasoltam, de egyedül nyilván nem leszek képes a munkát elvégezni. Hogy ehhez egyáltalán nekifogjunk, mindenkinek le kell mondania az autonómia papagájszerű emlegetéséről, és oda kell állni a közös munka mellé.

– Ki a magánember, Ráduly Róbert Kálmán?

– 2015 áprilisát követően egyik napról a másikra magánember lettem. Nekem azért tett jót ez a történet, mert ha addig nem tudtam, kire számíthatok, utána már látszott. A feleségemre és a gyerekeimre számíthattam, akik már elég nagyok ahhoz, hogy lássák, oda kell állniuk az apjuk mellé. Édesanyámra számíthattam és néhány elkötelezett emberre. Érdekes módon az önkormányzat akkori tagjai úgy megtagadtak, mint annak idején Krisztust Péter. Mindig is azt vallottam: a polgármesterség nem nyugdíjas állás, nem életre szóló történet. Ma van, holnap nincs. Az embernek minden nap úgy kell élnie, hogy ha másnap már nem polgármester, akkor mi lesz vele. 2015. április 29-én ebből a szempontból szerencsés voltam, mert egyetemi oktató lévén, maradt egy fogódzóm a Sapientián, az élet ment tovább. Egyetemi szerepvállalásom azért is volt jó, mert ki kell állni fiatalemberek és leányok közé, folyamatosan készülni kell. Az a tény, hogy rendszeresen húszévesekkel tartasz egyfajta párbeszédet, frissen tart. A mai napig ez a két nagy támaszom maradt: a családom és az egyetem. Még polgármesterré választásom előtt, 2003-tól oktatok a Sapientián, és azóta töretlen az életem. Az, hogy sokat változtam, a mindenkori egyetemi hallgatók érdeme, akik oktatóként és ez által emberként is megpuhítottak.