HIRDETÉS

Az opera jövője akkora, mint a múltja

Kádár Hanga 2017. november 09., 21:31 utolsó módosítás: 2017. november 09., 21:33

Rendszeresen ingázik Bukarest, Budapest és Kolozsvár között, fiatal kora ellenére folyamatosan főszerepeket kap Kodály, Mozart és kortárs operákban. Sándor Csaba székelyföldi származású operaénekes szerint a műfajt még korántsem lehet temetni.

Sándor Csaba mindig arra törekszik, hogy hitelesen játsszon

– Bátyád az egyre elismertebb Csíkszentsimoni Ifjúsági Fúvószenekar karnagya, édesanyád évekig néptáncolt, énekelt. A családban erős zenei hagyományok nélkül is muzikális pálya mellett döntöttél volna?

– A családom sosem ösztönzött arra, hogy zenészi hivatást válasszak, inkább a tudatalatti hatás befolyásolt és számos szakértő tanácsa. A színpaddal még diákkoromban ismerkedtem meg: egy otthoni diákszínjátszó csoport egyik előadásába ugrottam be édesanyám hívására, meg kellett menteni egy jelenetet. Vénasszonynak öltöztettek, kezembe nyomtak egy imakönyvet, aminek az egyik oldalára a szöveget illesztették és kiállítottak több mint háromszáz ember elé. A színpad varázsa rögtön magával ragadott, így egy ideig a színészi pálya felé is kacsintgattam. Aztán mégis a népdaléneklés és néptánc talált meg. Szalay Zoltán zeneszerző, népzenekutató tanácsára klasszikus énekszakot választottam középiskolában, ahol Adorján Attila tanárom alapos terelgetésének köszönhetően Nagyváradra kerültem. A tanácsok és a család zeneisége nélkül talán másik pályát választottam volna: mindig is vonzott a természet közelsége, az erdészeti szakma, a túrázás, a kirándulások a mai napig remekül feltöltenek.

HIRDETÉS

– Akár musicalénekes is lehettél volna, de te mégis az opera keményebb műfaja mellett döntöttél. Mikor és miért?

– Inkább összetettebb, mint keményebb műfajnak mondanám az operát, hiszen a musicalnek és az operettnek is megvannak a maga nehézségei. Engem éppen az opera sajátos hangzásvilága, mondanivalója fogott meg, de nem szeretek rangsort állítani a komolyzenei műfajvilágok között, hiszen mindegyiknek megvan a maga szerethető oldala. Az opera melletti elhatározásom talán még a mai napig sem dőlt el teljesen, hiszen ha más műfajbeli felkérést kapok, azt is szívesen vállalom, ha úgy érzem, hozzá tudok tenni valamit az adott darabhoz, illetve ha testhezálló a szerep. Tizenhat-tizenhét évesen láttam egy szabadtéri operafelvételt, ami nem nyűgözött le. A kolozsváriak Rigolettója azonban már jobban megragadott, és egy felvételről látott Don Giovanni-finálé után már teljesen elvarázsolt az opera világa. Azóta csalódás és könnyek mellett számos katartikus élménnyel is gazdagított.

– A Nagyváradi Állami Egyetem operaének szaka mellett a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián is tanultál. Miben más a zenei oktatás Romániában, mint Magyarországon?

– Teljesen más a két tanügyi rendszer: egyrészt Budapesten rövidebb az alapképzés időtartama, de a tananyag is teljesen eltérő. A zenei anyag – kották, CD-k – és számos magyar nyelvű szakkönyv könnyen elérhetőek voltak az egyetemen az akkori nagyváradi zenei képzéssel ellentétben. Egy féléves áthallgatás idejéig tanultam a Liszt Ferenc egyetemen Marton Éva irányítása alatt. A számos tapasztalat mellett a szakmához szükséges hozzáállást sajátíthattam el, azt, hogy mennyire nem szabad félvállról venni az éneklést. Egyrészt nem éri meg, másrészt nem is lehet ezt a hivatást ímmel-ámmal művelni. Az előadó odaadásának hiányát a néző is megérzi és az előadás is megsínyli.

– Alig kerültél a kolozsvári operához, fiatalon máris komoly sikereket értél el: felléptél Mozart Figarójaként és Don Gio­van­nijaként, de Kodály Háry Jánosaként is. Minek köszönhető, hogy egy operaénekes ilyen fiatalon hivatása ismert arca lesz?

– Operaszínpadon hamarabb debütáltam a román operában, mint a magyarban itthon. Míg Budapesten Verdi Az álarcosbál című művében énekkari tagként kezdtem az Erkel Színházban, addig Kolozsváron a román operában már Tom szerepét kaptam meg ugyanebben a műben. Viszont

a kolozsvári magyar operában értek az első nagyobb sikerek.

Azt hiszem, minderre az a magyarázat, hogy szeretem e pályát és odaadással tudom végezni. Az énekkari tagból szólistává válást nem minden kollégám nézte jó szemmel, de aztán az ő részükről is megkaptam az elismerést.

Ugyanakkor nem hiszem, hogy különösebben ismert lennék, de számomra nem is ez a fontos, hanem olyan előadás létrehozása, ami után a nézők valóban gazdagabb lelkülettel indulhatnak haza. Nem feltétlenül a népszerűség elérése a cél, sokkal inkább az, hogy az általam előadott figurán keresztül képes legyek átadni a mű üzenetét. Valahol ez a titkos varázsa és sikere a színháznak, operának.

Mindig arra törekszem, hogy a lehető leghitelesebben játsszak, és hogy sohase vegyem félvállról a hivatást. Persze nem minden esetben sikerül szakmailag tökéleteset nyújtani, hiszen előfordul, hogy gombostűbe ül az ember előadás közben, vagy kilép a cipőjéből.

– A kolozsvári román opera után Jászvásáron és Nagyváradon is felléptél, majd következett Budapest. Hogyan kerültél a magyar és a román fővárosba?

– Jászvásáron a Bohéméletbe kerestek valakit kisebb szerepre, a kolozsvári Horváth József karmester küldött akkor oda, ahol kellemesen csalódtak bennem. Azóta tervezem, hogy egy nagyobb szerepben még visszatérek oda, de egyelőre a bukaresti, kolozsvári és budapesti fellépések kitöltik az évadnaptáramat. Nagyváradon, Szatmáron, Csíkszeredában is felléptem már filharmonikus zenekarokkal, nem szívesen mondok vissza meghívásokat. Budapesten kisebb szereppel kezdtem, aztán nagyobb kaliberű figurát kaptam, de közben a bukaresti operába is elhívtak meghallgatásra, ahol a régi rendezésű Don Giovanniban debütálhattam tavaly novemberben. Idén pedig az Andrei Şerban-féle új, intenzív Don Giovanninak is részese lehettem.

A magyar főváros után ismét Bukarest következik, ahol a címszereplőt alakítom többek közt a Figaro házasságában és a Don Giovanniban, de Budapesten is kilátásban vannak újabb szerepek.

Szóval sok a munkám, amit igyekszek szeretettel végezni Marton Melinda tanárnő segítségével.

– Miben más az anyaországbeli operavilág, mint a romániai magyar operaélet?

– Ahogy nincs két egyforma ember, úgy nincs két egyforma operaház sem. Viszont nem érzek lényegi különbséget a két ország operavilága között. Annál inkább a hasonlóságokat tudom kiemelni: mindkét esetben a szakmájukat szerető és hivatásukhoz alázattal közelítő, elkötelezett emberekkel találkozhatunk, akiktől rengeteget lehet tanulni. Tapasztalataim szerint az opera világa olyan közeg, ahol könnyen otthonra lelhet az ember függetlenül attól, hogy a világ melyik szegletéről van szó.

– Vannak álomszerepeid?

– Ahogy elkezdek foglalkozni vele, lassan mindegyik szerepbe beleszeretek. Ugyanakkor Figaro, Don Giovanni álomszerepekként már megvalósultak. Rengeteget tanulhattam olyan előadóktól, mint Erwin Schrott, Molnár Levente, Anita Hartig. Puccini Toscajából Scarpiát még szeretném egyszer elénekelni, a Faustban is szívesen fellépnék, de én nem szerepekbe, hanem az egész zenei világba szerettem bele a sok színes, változatos karakterrel, zenei anyaggal.

– Te is játszottál a csík­szent­simoni fúvósok között. Még hobbid a tubázás?

– Amikor időm engedi, igen. Főként mert egy énekesnek nagy segítség, ha valamilyen hangszeren tud játszani, másként tud figyelni a zenekari hangzásra. Nyaranta a csíkszentsimoni művésztáborban is igyekszem kezembe venni a hangszert.

– Novemberben egymást érik a fellépések. A sok utazás és előadás mellett hogyan jut idő kellően megpihentetni a hangszálakat?

– Bevallom, néha nehéz törekedni arra, hogy az ember életében minden a helyére kerüljön. Első helyen a próbákon és előadásokon való megfelelés áll, ami azért is számít kihívásnak, mivel egyrészt Kodály Zoltán Székely fonójában most játszom először, közben pedig az ötszáz éves reformáció tiszteletére bemutatandó A hugenották című darab próbái is folynak. Most is van a tarsolyomban néhány olyan repülőjegyfoglalás, ami túrázásra és nem az operára vonatkozik, de igyekszem időt szakítani a kikapcsolódásra. Ha nehéz is, de muszáj időnként néhány napra elvonulnom a szeretteimmel, hogy két szerep között legyen időm feltöltődni.

– A következő állomás a bécsi opera lesz?

– Úgy érzem, nem törtetek, inkább lassan, de biztosan építkezem.

Egy idő után megkönnyíti az operaénekes életét, ha menedzsert szerez, aki a sűrű programban a lehetséges fellépéseket intézi.

S ha úgy is érzem most, hogy még egy ideig magam is kézben tudom tartani e pörgést, egyre közelebb van a pillanat, amikor szükségem lesz segítségre. Talán akkor összejöhet egy bécsi fellépés.

– Van, aki temeti már az opera műfaját. Hogyan vélekedsz erről?

– Szerintem az emberek csak azért nem szeretik az operát, mert nem ismerik, vagy még nem láttak jó előadást. A rossz operát lehet temetni, a műfaj viszont nem véletlenül maradt fenn máig. Tény, hogy egy jó előadást nehéz összehozni, hiszen a díszletnek, a jelmeznek, a karmesternek, az énekesi felhozatalnak mind összhangban kell lennie, ezért sok buktatója is lehet. Volt olyan eset, hogy a közönség egyik fiatal tagja bekiabált, amikor látta, hogy az egyik szereplő öngyilkosságra készül, hogy ne tegye – tehát sokszor érezzük előadóként, hogy a közönség velünk együtt él, lüktet az előadás alatt. A bukaresti Don Giovanni után pedig lehengerlő ujjongás tört ki a közönség soraiban, ami nem halott nézőteret igazol.

Én hiszek abban, hogy ez a műfaj is erősen tud hatni, hogy van annyi jövője, mint amekkora múlttal rendelkezik.

 

HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS