HIRDETÉS

A zene és a tudomány még szabad

Nánó Csaba 2017. május 06., 15:20

Az 1989 után újraalakult Kolozsvári Rádió magyar adásának egyik legrégebbi munkatársa. Klasszikus zenei és tudományos műsorai nagy sikernek örvendenek a hallgatók körében, de a szerkesztőség amolyan „száguldó riportere” is egyben. Sajtóklub sorozatunkban a  Donát-díjas László Tiborral beszélgettünk.

 – Mint sokan mások a korosztályunkból, te sem újságírónak, rádiósnak készültél, hanem biológusnak. Mi vezetett arra a pályára?

– A természettudományokat – földrajz, biológia, természetrajz – az iskolában is kedveltem, de az egyetemre való bejutás csak a negyedik nekifutásra sikerült. Természettudomá­nyok és mezőgazdaság – így hívták hivatalosan a szakot, és az „új ember” formálásának volt az egyik intézménye a kommunista diktatúrában. Hogy mennyire új és sokoldalú emberek voltunk, jelzi, hogy ipari líceumban végeztünk, tehát mindent egybevetve akár esztergályos, tanár vagy mezőgazdász is lehettem volna. Elvégeztem levelező tagozaton az egyetemet, közben dolgoztam a botanikus kertben, a Babeş parkban, a postán, az agronómián és öt és fél évet a rehabilitációs kórház ortopéd osztályán, mint ápoló, gipszes, „takarítónő”, műtős. 1989-ben fejeztem be tanulmányaimat, és elvittek hat hónapra katonaságba.

HIRDETÉS

– A rendszerváltás a hadseregben ért. Hogyan élted meg?

– Zilahra soroztak be, ahol áldozatok és nagyobb felhajtás nem volt, de stressz akadt bőven. Nagyjából egy hónapig voltunk riadókészültségben: bakanccsal a lábunkon és gépfegyverrel a hasunkon aludtunk, időnként mókusokra lövöldöztünk, mert azt hittük, terroristák. Egy erdő szélén járőröztünk, és volt olyan katona, aki mindenre lőtt, ami mozgott, de tulajdonképpen ma sem tudom, mire.

– 1990-ben leszereltél. Azonnal a rádióhoz kerültél?

– Miután hazajöttem Kolozsvárra, visszamentem a kórházba dolgozni. Volt egy diplomám, ami elvileg tanári képesítést adott, és ebbe belefért volna az is, hogy mezőgazdasági iskolában tanítsak. Viszont olyan nagy zűr volt akkoriban a tanügyben, hogy bár sok állást meghirdettek, Kolozs megyében valahogy nem került hely számomra, messzebb pedig nem akartam menni. A kórházi fizetésből és a „mellékesből” elég jól meg lehetett élni, hiszen nem titok, hogy egy sebészeten csurran-cseppen mindenkinek. Végül is Essig Józsefnek köszönhetem a rádiót, aki már ott dolgozott, és egy nap megkérdezte, nem lenne-e kedvem bemenni, mert éppen személyzetbővítés van. Rádiót mindig szerettem hallgatni, de féltem is, mert izgulós típus vagyok, és elképzelni sem tudtam, hogy nyilvánosan beszéljek a rádióban. A kíváncsiság mégis rávett, hogy elmenjek a Donát úti stúdióba. 1990 szeptemberében volt a versenyvizsga, négy helyet hirdettek meg, és rengetegen jelentkeztek. Általános műveltségből írtunk tesztet, készítettek velünk egy interjút, majd nekünk kellett a vizsgabizottság egyik tagjával beszélgetnünk, illetve egy riportot írtunk Leégett a tűzoltókaszárnya címmel. Később kiderült, hogy az utóbbival nyertem meg a négy hely egyikét. Az interjúm is sikerült: akkoriban sokat hallgattam a Kossuth Rádiót, és onnan „lestem el”, miket kell kérdezni. Nem kezdtük azonnal a munkát, mert kerethiányra hivatkozva várólistára kerültünk. Fél évre rá ismét behívtak, újabb felvételit tartottak, és ugyanannak a négy embernek sikerült. Megint eltelt több mint fél év, mire munkába álltunk.

– Generációváltás történt akkor a sajtóban. Volt kitől megtanulni a szakmát?

– A nagy öregek egy része még dolgozott: Sebesi Imre, Muzsnay Magda, Kovács Ferenc, Kalinovszky Dezső, a technikus Bain Kabán Ilona, és még sorolhatnám. Elvárták tőlünk, hogy fiatalosabb stílust hozzunk, de ez nehéz volt, hiszen a rádiózásban semmi tapasztalatunk nem volt, az újak közül mindenki csak rádióhallgató volt azelőtt.

– Hogyan osztották le a témákat és a szakterületeket?

– Megkérdezték, ki mit szeret. Én azt mondtam, szeretem a kultúrát, a komolyzenét, a tudományt, bármit, ami engem is fejleszthet, és talán én is tovább tudok adni valamit a hallgatók felé. Nem akarom oktatni a hallgatókat, hanem olyan embereket szeretnék felkeresni, akikkel el lehet beszélgetni érdekes témákról. Ezeknél a témáknál maradtam az utóbbi két és fél évtizedben, és idén májustól immár nótaműsort is vezetek, minden vasárnap este 9 órától hallható.

– Honnan származik a zenei vonzódásod?

– Teljesen botfülűként a hangjegyeket sem ismerem, ezért nem is mondom soha, hogy zenei szakértő vagyok. Hangszereim a magnó, a lemezjátszó, a kazettás magnó és a CD-lejátszó, ők zenélnek helyettem. De azt elismerem, hogy zenerajongó vagyok, és a rajongók fülével szerkesztek zenét. Az ízlések persze különböznek, mindig igyekeztem úgy összeállítani a műsorokat, hogy ne csak az én ízlésemet tükrözzék. Nyilván elsősorban olyan zenéim vannak, amit én szeretek, de törekszem a változatosságra. Ezt mutatja az új nótaműsor, ami ugyan nem a kedvenc műfajom, de tudom, hogy sokan igénylik, főleg az idősebb nemzedék tagjai.

– Kik a kedvenc zeneszerzőid?

 – A 20. század zeneszerzőit nagyon szeretem, de a romantikusokat is. Bachot tartom a legnagyobbnak, de ehhez mindig hozzáteszem, abban a korban még élt legalább 300 zeneszerző, aki hozzá nagyon közeli szinten állt, csak hát elfelejtettük őket, mert nem fért bele a tudatunkba. Mindig élt a nagyok mellett olyan, akit érdemes felkarolni, én igyekeztem őket felkutatni.

De ehhez egy élet sem elég, főleg, hogy az nem csak zenéből és olvasásból áll. Sajnos a sok adminisztráció mellett erre kevesebb az idő. A kíváncsiságom viszont végtelen, csak a képességeim, a lehetőségeim és az időm korlátozottak…

– A Kolozsvári Rádió adásideje kibővült 24 órára. Ez mennyi pluszterhet jelent, hiszen a szerkesztőség nagyjából ugyanazokból áll, mint korábban.

– Elvileg háromszor többet kellene dolgoznunk, de azért ez nincs éppen így. Nyilván a műsorvezetés, a riporteri munka, a hírszerkesztés több lett. Nagyon az elején vagyunk, hiszen alig egy fél éve lett 24 órás adásidőnk, és egyelőre mi is kapkodjuk a fejünket. Ez óhatatlanul konfliktusokkal jár. De hol nincsenek ilyen helyzetek? Szeretném, ha e viták nemcsak rombolnának, hanem építenének is. Ugyanakkor remélem, ez nem vesz el alkotói és magánéleti energiánkból.

– Egyre több szó esik a sajtószabadságról és a cenzúráról. Te ezt hogyan éled meg a rádiós munkában, állami alkalmazottként?

– Talán nem vagyok a leghivatottabb erre válaszolni, hiszen műsoraim a zenéről és a tudományról szólnak. Nem hiszem, hogy valaki beleköt abba, mit mond egy atomfizikus a saját területén történt felfedezésekről. Abba lehet, hogy igen, mit mondtál egy politikusról, egy pártról, az ország vezetéséről, az országról. Választási kampányban előfordul, hogy meghívsz egy tudóst, aki közben valamelyik párt jelöltje is. Nos, ő nem beszélhet a tudományos területéről sem, mert éppen kampánycsend van. Még akkor sem, ha egy szót sem ejt a pártjáról, a jelöltségről…Vannak ilyen átfedések, hiszen kevés politikus van, aki annak képezte magát, és nem más területről érkezett. Ahogyan mi, újságírók is máshonnan érkeztünk. De ez nem is baj, hiszen így legalább mindenki ért valamihez: tudományhoz, közélethez, zenéhez és így tovább.

– Több mint negyed százada vagy a szakmában. Nem gondoltál soha váltásra, hogy kilépj ebből a mókuskerékből, esetleg visszatérj a biológiához?

– Gyakorlatilag sosem voltam biológus, inkább napszámos, ápoló, postás, kerti munkás. Tehát a rádiózás az egyetlen „rendes” munkám. Az embernek sok minden eszébe jut az életben. Aztán gondolkodik, van-e értelme, van-e rá lehetősége. Azt beszélik, az embernek öt-hat évente szakmát, munkahelyet kell váltania. Ez az amerikai trend, és ez szivárog be Európába is. De ott ötévente költöznek az emberek, és ritkán ér meg valaki egy munkahelyen, egy lakhelyen például harminc esztendőt. Szokták mondani, hogy az újságíró olyan ember, akit minden érdekel, és nem ért semmihez. Legfeljebb elmehetek kalapálni, és ráütök az ujjamra… A középiskolában megtanultam esztergálni, de ma már az is kiment divatból.

– A rádió vajon kimegy divatból?

– Mai formájában már kiment.

Nem hagyományos értelemben vett rádió, tévé, újság lesz, hanem egy közös multimédia. Remélem, ameddig nyugdíjba megyek, ez nem fog megtörténni. Ha pedig mégis, akkor az lesz a jó. Csak arra kell vigyázni, hogy ha valamit lerombolunk, annak a helyébe jobbat építsünk.

Jelenleg a bőség zavarával küzdünk: nem az a baj, hogy sok az adó, hanem az, hogy a többségük egyforma. A rengeteg kereskedelmi rádió közt a közszolgálatinak feladata lenne: a hallgatókat tanítani, oktatni, művelni.

– Márciusban a Donát-díjat vehetted át, ami a kollégák szakmai elismerését jelenti. Aki  hallgat téged, az egyetért, hogy ezt megérdemelted, ugyanakkor te őszintén meglepődtél. Miért?

– Nem vagyok a legutolsó a szerkesztőségben, de az első sem. Néha úgy érzem, nem tudok felzárkózni az új technikához, a multimédia ötletéhez. Hagyományos, hosszú interjúkat kedvelő ember vagyok, amilyenek a régi vágású rádiósok voltak. Simán el tudok beszélgetni valakivel egy órán át, miközben azt mondják, két-három percnél többet ma már nem kell beszélni. A fejlődés egyre gyorsabb, én meg néha úgy érzem, egyre lassúbb vagyok. Nyilván ez a korral és az egészségi állapottal is jár. A díjat megköszöntem, és elmondtam: mások ugyanúgy megérdemelték volna.

– Mit gondolsz, megérte a huszonhat év áldozatos munkája?

– Biztos, hogy igen. Nem tudom, mi más lehettem volna. Lehet, hogy a kórházban is sokáig dolgoztam volna. Úgy érzem, ott is valami jót tettem. A betegek a mai napig megismernek. A rádiós munkám ugyanakkor a hobbim is, úgyhogy nem panaszkodhatom.

 

HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Legnézettebb
HIRDETÉS
HIRDETÉS