HIRDETÉS
– Gr. Edelsheim-Gyulai Ilona és a Magyar Tengerészek Egyesülete a család kérésére 1993 szeptemberében Horthy Miklóst, Magyarország 1920 és 1944 közötti kormányzóját, feleségét és Miklós fiát Kenderesen helyezte örök nyugalomra. Hogyan jött akkor Magyarországra? Hol élt akkoriban?
– Annak idején Amerikában éltem Boston mellett, onnan jöttem, édesanyám meg Portugáliából: ő kísérte a koporsókat, mert ott voltak nagyszüleim eltemetve. 1989-ben jártam először újra Magyarországon turistaként, úgyhogy nem ért nagy meglepetés 1993-ban. Ami viszont
Már előtte mindenféle nyilatkozatokat olvastunk az újságokban, úgy hogy tudtam, mi folyik. Tisztában voltam a magyar történelemmel, azzal az óriási csapással, amit Trianon okozott és a még nagyobbal, a német, majd az orosz megszállással, ami nem kilenc hónapig vagy egy évig, hanem több mint negyven évig tartott.
Ebből azt szűrtem ki, hogy a magyarokban borzasztó fájdalom él, ami nem csoda, ha ezekre a folyamatokra nézünk. Megkíséreltem úgy nyilatkozni, hogy próbáljunk meg összefogni és egymással emberibb módon bánni. Nem úgy, mintha kutyákkal vagy disznókkal beszélnénk – ezt próbáltam udvariasan kifejezni beszédemben, mert nagyon nem tetszett, amit Magyarországon tapasztaltam annak idején. Számomra teljesen mindegy volt, hogy jobb vagy baloldal, mert szerintem mesterséges ez a fajta felosztás, semmi értelme nincs. Ha a baloldal arról beszél, hogy a szegényekkel kell törődni, akkor teljesen igazuk van. Ha pedig a jobboldal azt mondja, hogy egyéni szabadság és verseny kell, nekik is igazuk van. Miért kell ezt szétszedni és egymással úgy beszélni, mintha állatokkal beszélnénk? Ennek semmi értelme.
Mi a különbség az ember és az állat között? Az, hogy az ember el tudja gondolni, hogy én honnan jövök, mi történt velem eddig, mi fog történni és mi lenne a jobb. Szerintem ez az emberi hozzáállás lehetővé teszi a párbeszédet. Abban reménykedtem, hogy valaki meghallja a mondandómat. Ma ugyanezt mondom, úgy hogy nálam nem változott semmi.
– Magyarország közvéleményét megbotránkoztatta az 1942. augusztus 20-i esemény, amely édesapja, Horthy István kormányzó-helyettes halálához vezetett. Nem véletlenül használom az esemény szót, mivel a közvélemény nem sokat tudott róla. Könyvében, visszaemlékezéseiben, vagy a Kormányzó című sorozatban édesanyja többször említette, hogy német merénylet lehetett, hiszen a Harmadik Birodalommal ellentétes véleményen volt az akkori magyar kormányzat. Édesapja követte volna Horthy Miklóst a kormányzói tisztségben?
– Édesapámnak nem volt szándékában átvenni a hatalmat, nem volt erre kijelölve. A törvényben az volt benne, hogyha nagypapa meghal, a kormányzóhelyettes csak egy új kormányzó megválasztásáig vette volna át az államfői feladatokat, nem volt utódlási joga. Ő, azt hiszem, eléggé kétségbeesett, amikor kormányzó-helyettessé választották. Úgy gondolom, világosan látta, hogy a németek el fogják veszíteni a háborút, és ezért az egész dolog nem sikerülhet jól vagy a folyamatnak nem lesz szép vége.
Ezt már annak idején látta. Azt hiszem, azért ment a frontra, hogy ha visszatér, akkor figyelnek rá, amikor ezt szóvá teszi az édesapjának. A Magyar Királyi Államvasutak igazgatójaként erről nem tudott volna hitelesen beszélni, de ha már kinn volt a fronton és látta a helyzetet, azt remélte, hogy ezzel meg tudja győzni az apját és a környezetét. Azt hiszem, ezért ment a frontra. Hogy baleset volt-e, vagy a németek szervezték, esetleg a magyar hadsereg, sohasem fogjuk megtudni.
– Azon az állásponton van, hogy nem műszaki hiba okozta a halálos balesetet?
– Egyszerűen nem tudom. De ki tudja? Édesapám vadászrepülője teljesen összetört. Ha akkor nem tudták kivizsgálni, mi már nem fogjuk megtudni. Ha a németek tették, annak sincs már jelentősége.
– A most megjelent Horthy család hagyatéka 1914–1994 című kötet előszavában írt Horthy Jenőről. Ki volt ő?
– A legfiatalabb testvére nagyapámnak, nagy kalandor volt. Lótenyésztéssel foglalkozott, a legjobb lovakat akarta tenyészteni. Nagyon élvezte a vadászatot is. Valószínűleg Budapesten is találkoztam vele korábban, de csak arra emlékszem, amikor megérkezett németországi fogságunk helyszínére.
De ő megérkezett. A hurkák alatt volt egy kis rádió, amit becsempésztünk a nagyszülők szekrényébe. Édesanyám minden este ezt hallgatta. A németek megmondták, hogy van egy rádió a közös szobában és ha nem német adót hallgatunk, az halálos ítéletet jelent. A szabályt nem sértettük meg, de a németek nem tudták, hogy fent a szobában van egy másik rádió is. Ezt a hőstettét, persze én akkor nem ismertem, de nagyon szerettem Jenő bácsit. Ő egy Indiana Jones-féle alak volt, úgy is beszélt. Pajzán vicceket mesélt, azzal gyötörte a nőket. Ezeket akkor nem értettem, de nagyon tetszett a kisugárzása. Sokáig barátságban voltam vele, rendszeresen jött Portugáliába is. Mindig elkényeztetett: elvitt és mesélt nekem, etetett, amit egy kisgyerekkel szokás.
– Kállay Miklósról, Magyarország 1942-44. közötti miniszterelnökéről is vannak emlékképei. Milyen benyomást tett önre?
– Ezt elmeséltem az előszóban is, tessék elolvasni! Őt igazán csak az észak-olaszországi Rapallóban ismertem meg, ahol körbevitt bennünket motoros hajón, megmutatta a Genova környéki partszakaszt. Nagy vendégszeretettel fogadott. Az tetszett benne, hogy úgy bánt velem, mint nagypapa, mintha felnőtt volnék. Ezt nagyon értékeltem.
– Nagyapja mindig szeretettel fordult önhöz. Milyen emlékei vannak Horthy Miklósról Portugáliából?
– Nagy szeretettel gondolok rá, mert mindig nagyon kedves volt velem. Egy ismerősöm egyszer azt mondta, lehet, hogy veled kedves volt, de mással esetleg nem. Én pont azt mondom, hogy nem csak velem, hanem amikor én ismertem, mindenkivel az volt. Azonkívül, akivel találkoztam, aki Magyarországon élt a Horthy-korszak alatt, azt vettem észre, hogy sokan szerették.
Amikor először jöttem Magyarországra, még találkoztam azokkal, akik Kenderesen éltek nagyapám idejében. Ölelgettek, sírtak többen is. 40 évig azt kellett hinnie az országnak, hogy Horthy egy ördög volt, egy fasiszta diktátor, hogy ő kezdeményezte a holokausztot. Mindenféle ilyen dolgot állítottak róla. Számomra teljesen logikus, hogy az oroszok ezt akarták beleültetni mindenki agyába, mert ezzel meg lehetett törni a magyar nemzetet. Gondolom, hogy ez fájdalmat okozott az emberekben.
– 1956-ban 15 éves volt, családja száműzetésben élt Portugáliában, nagymamája, nagyapja, a kormányzó úr és felesége, nagybátyja és édesanyja. Hogyan élték meg a forradalom és szabadságharc időszakát?
– Én egy skót iskolai internátusban laktam. Folyamatosan leveleztünk édesanyámmal és a nagyszüleimmel. Amikor kitört az 56-os forradalom, az nekem is nagyon fontos volt.
1955-ben az osztrákok kijutottak a vörös birodalomból. Nagyapám azt gondolta, hogy ez más országokkal is folytatódhat. Az iskolában én is beszédet mondtam és segítséget kértem, gyűjtést szerveztünk a menekülteknek, aktív voltam ebben. Azelőtt az iskolai barátaim nem tudták, hogy hol van Magyarország, de ezzel a bámulatos forradalommal felkerültünk a térképre.
– Mondott arról valamit Horthy Miklós, hogy ha kimennek az oroszok, hogyan képzeli el a jövőjét?
– A most megjelent dokumentumkötetből ez mind kiderül, elsősorban nagyapám levelezéséből Kállay Miklóssal. Azért készült a könyv, hogy minden legyen nyilvános. Most válik kutathatóvá rengeteg levél, amelyekben megtalálható a kérdésre a válasz.
– Mikor találkozott vele újra?
– Karácsonyra jöttem haza Portugáliába, akkor már véget ért a szabadságharc. Észrevettem, hogy nagyon megtört. Olyan volt, mintha tíz évet öregedett volna. Mielőtt elmentem, még nagyon friss volt, 89 éves kora ellenére nagyon fiatalos, de visszatértem idején már nem. Amikor visszamentem Angliába, egy hónapon belül kaptam a hírt, hogy elhunyt. Akkor rögtön jöttem a temetésére.
– Mi történt 1957 után?
– Miután nagyszüleim elhunytak, többé nem tértem vissza Portugáliába. Oxfordba mentem egyetemre, aztán egy másik egyetemen folytattam tanulmányaimat, mérnök lettem. Angliában, majd Indonéziában dolgoztam. A ’68-as diáklázadásokat inkább csak a sajtóban követtem, Európát változatlannak láttam.
– Érte-e atrocitás a 60-as évek végén?
– Az én életem feltűnően mentes volt az atrocitásoktól, és ezért hálás vagyok Istennek. Édesanyám Irakba ment, ott az egyik forradalom a másikat követte. Ő fantasztikusan bátor asszony volt, amiért mindig csodáltam. Ezt a bátorságot nem örököltem tőle.
Kelemen Miklós, Kontos Gábor
A teljes interjú videováltozata
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
