A dzsesszműfaj közönségét ki kell nevelni

– Nyolc éven keresztül a kolozsvári színpadon láthattuk, aztán eltűnt a nézők látóköréből. 2008-ban nagy váltásra szánta rá magát, mi volt ennek az oka?

– Angliába sodort az élet, leszálltam a színpadról, hogy családot alapítsak. A szülési szabadságról gyakorlatilag egyenesen Angliában landoltam. Volt nyolc év sűrű színházi életem, de ehhez hozzá kell tennem a négy egyetemi évet is, amikor bejárhattunk a próbákra, a nagy színészektől tanulhattunk. A hátránya az lehetett, hogy fiatalon tapasztaltuk meg mindent.

Emlékszem, elsőévesként nekünk nem volt szabad felmenni a színházi büfébe, mert ott olyan dolgok történtek, amelyek nem tartoztak egy főiskolásra. Visszatekintve jó volt, ahogy tanultuk a szakmát: bedobtak a mélyvízbe. Mind a nyolcan úgy estünk bele, hogy észre sem vettük: színészek lettünk. Az évek során ez is változott egy kicsit, akkor nem tudtuk, kinek hogyan alakul a pályája. Volt, aki egy idő után váltott, de úgy látom, azért mindenki közel maradt a színházhoz.

– A „nagy öregek” sokszor mondogatták, a színészet olyan kivételes hivatás, amit nem lehet otthagyni. A fiatalabbakban már nincs meg az a ragaszkodás a szakma iránt?

– Ha egyszer megfertőz a színészi hivatás, nem lehet abbahagyni. És ezt állítom most is, mint szakmáját nem aktívan gyakorló színész. A mai napig libabőrős leszek egy jó előadástól, egy jó alakítástól. Nem szűntem meg színésznek lenni, ahányszor megkérdezik, mi a foglakozásom, azt mondom, elsősorban színész, énekes, anya. De az éneklés, ami következett, és amire rátaláltam, ugyanazokat a kifejezési eszközöket adja, ugyanúgy közönség előtt vagyok, és ugyanaz az energia szabadul fel. Most is hasonlóan feltöltődve jövök le egy kis klub színpadjáról, mint annak idején a nagyszínpadról. De a kérdésre válaszolva, annak, hogy a színészek időnként pályát váltanak, rengeteg oka van. Magánéleti, megélhetési… Az biztos, hogy aki kiszáll, annak erre nyomós érve lehet. Senkin sem kérhetem számon, mit miért tett, legfeljebb magamtól kérdezhetem, de azt sem számon kérően. Én tudom, miért tettem pontot – ha ideiglenesen is – a karrieremre: szüksége volt rám a családomnak, a nagyvilágnak, szükség volt rám anyaként, feleségként.

Mégis szerencsésnek tartom magam, hogy egy véletlenből kifolyólag minden átbillent a zene irányába. Nem én kerestem az énekesi pályát, a pálya talált meg engem.

– Hogyan tekintettek Angliában az erdélyi magyar énekesnőre?

– Kuriózumként. Nem értették pontosan, hogy magyarországi, romániai, csak azt, hogy kelet-európai vagyok, aki franciául is énekel. Szerencsémre nem verseket kellett előadnom, de ha így lett volna, azt is megteszem. Egy idő után – férjem dolgozott, a gyerekek iskolába jártak – szükségét éreztem annak, hogy valamit tegyek. Összeállítottam repertoárokat, hangtrénerhez jártam, akiről kiderült, dzsessztrombitás, és így találtam meg a saját személyiségemre szabott kisutcát.

– Az éneklés sem előzmény nélküli, hiszen még Kolozsváron volt egy Edit Piaf-estje.

– A Piaf-estet a belőlem feltörő énekelési vágy szülte. Tudtam, hogy nagy kihívás, de eldöntöttem, belevágok. Szerencsére mindig akadt szakember, aki mellém állt. Ez esetben Incze G. Katalin, aki zongorán kísért, és Keresztes Attila főiskolai tanárom. Ma már úgy beszélek erről a műsorról, mint egy legendáról. Az emberek meg is kérdezik néha, mikor újítom fel a Piaf-estet. Olyankor elszégyellem magam, miért is nem tudok eleget tenni a felkéréseknek. Tervbe van véve, csak a fizikai időm nem engedi még meg, hogy belemerüljek a projektbe. Lehet, meg kell várnom azt, amikor elérek az érettségnek arra a fokára, amin Edit Piaf volt. Az a nő a fájdalommal ötvözött szenvedélyességből énekelt úgy. Angliában is kísértett Piaf és a sanzon műfaj, egy adott pillanatban közkívánatra angoloknak énekeltem franciául Piaf-dalokat egy kávézóban.

– Sikerei voltak külföldön is, de hazatértek. Miért választották a visszautat?

– Ugyanazért, amiért kimentünk. És mert itthon van a helyem, itthon érzem magam otthon.

– A kolozsvári színház nem várta vissza?

– Egy ideig biztos vártak, de kétszer annyit tartózkodtunk kint, mint terveztük. Lassan kezdtek elfelejteni, az arcképem is arrébb került a falon. Meggyőződésem, hogy ha szükségük lesz rám, visszahívnak.

– A zenei pályája itthon is sikeresen folytatódott. Ön találja meg a zenészeket, vagy a zenekarok találnak önre?

Élvezzük egymás jelenlétét, az egymással való zenélést. Fontos, hogy egy koncerten úgy teremtődik meg az energia, hogy mindenki ugyanazt akarja. Egymást egyformán szeretjük arra a két órára, és szeretünk együtt dolgozni. Árad a fiúkból a szeretet és az energia, és ezt én is átérzem közöttük.

– Érezte az áradó energiát a színház színpadán is?

– Tökéletesen ugyanaz az élmény volt: fáradt voltam fizikailag, de agyilag és érzelmileg feltöltődve éreztem magam. Hasonlóan csodálatos partnerekkel dolgoztam a színházban is, és pontosan ez az adok-kapok érzés kerített akkor is hatalmába.

– Egy erdélyi magyar dzsessz­énekesnő hogyan és hol kap kibontakozási lehetőséget?

– Mindennek a kulcsa a szervezés, hogy az emberek megismerjék, megszokják a nevet. A román és a magyar közönség egyaránt, hiszen mind a két irányba nyitottunk. Az ismeretség nagymértékben menedzselés, reklám függvénye, be kell fektetni energiát, pénzt, hogy tudjanak rólad. Fontos a visszajelzés is: ha egy helyre többször visszahívnak, ott törzsközönség alakul ki. És ha ott sikerünk van, akkor mások is hívnak. Habár mi egyelőre nem a saját dalainkat játsszuk, mégsem az eredeti zenei átírást követjük, hanem saját interpretációnkat adjuk elő a már ismert standard dzsesszdarabnak – rengeteg improvizációval megspékelve. A közönségnek ezt a másságot is meg kellett szoknia. A dzsessz Kolozsváron még kamaszcipőben jár, a közönséget nekünk kell kinevelnünk.

– A színészet és az éneklés mellett szeret főzni is. Hogyan született meg egy lakásétterem ötlete?

– A lakásétterem ötlete a kolozsvári származású, de Budapesten élő Leopold Erikától származik. Ő kérdezte meg, volna-e kedvem ezt vele elindítani. Volt, hiszen már Angliában találkoztam ezzel a műfajjal, csak megvalósításához nem volt meg a kellő tapasztalatom.

A közös pont az evés szeretete, amihez jó hangulat, remek asztaltársaság társul. Minden más a helyszínen születik meg, egy ilyen összejövetel erős pozitív tapasztalat számukra és számunkra is. Sokkal meghittebb, mint egy vendéglő. A vendégek intimebb társalgásba kezdhetnek. Maximum 12 személyt fogadunk, e fölött már kettéválik a társaság. Havonta egyszer tartunk ilyen vacsorát, az évszaknak megfelelő ételeket főzünk, az alapanyagokat a helyi piacról, a termelőktől szerezzük be.

– Tagja az Egy tál meleg étel mozgalomnak. Említette, hogy Angliában kezdte ezt a fajta tevékenységet, de itthon is folytatta…

– Egy munkát keresőnek Angliában általában van önkéntes múltja. Több helyen voltam önkéntes: iskolában konyhán, öregotthonban. Ebben a munkában senki nem vár el semmit, még egy köszönömöt sem. De sok szeretetet, energiát kaptam, ezért is végzem. Sok szenvedést, nyomort láttam, közben pedig sok örömöt is azok arcán, akiken segítünk. A hajléktalanszállón kiadtam az ételt az éhes embereknek, azoknak, akik még önmagukat is alulértékelik. Mert ők eleve úgy vannak elkönyvelve, mint akik nem akarnak dolgozni. Pedig mindenkinek joga van a boldogsághoz. A hajléktalannak is volt valamikor fedél a feje fölött, és nem tudni, kinek a hibájából vesztette el. Neki nagyon mélyről kell újrakezdenie. Olyan embereket láttam, akiket már nem látok viszont. Rengetegen meghalnak betegség, nélkülözés miatt. Az olyan embernek, akit a társadalom már eltemetett, felcsillan a szeme, amikor meglát két-három önkéntest. Sokan vagyunk, ünnepek táján pedig egyre többen, akik segítünk az embereken.

Az Egy tál meleg étel nevű szervezetben mindenki magával ránt másokat is. Amióta beléptem, sok embert hoztam én is magammal.

Hihetetlenül jó szívű, segítőkész emberek vannak: akit megszólítottam, biztosan jött velem. Nem tudjuk megváltani a világot, nem tudjuk visszaszerezni a lakását, de azzal, hogy meleg ételt kap tőlem, olyan erős motivációt adok át, hogy máskor is eljön.