A bivalytartás megmaradt a kalotaszegi Méra szimbólumának

– Stílusosan az egykori bikaistállóban hozták létre a bivalymúzeumot. Hogyan született az ötlet?

– A községi istállót 2006-ban kezdtük átalakítani. Igazából nem tudtuk, mi legyen a rendeltetése, ezért azt javasoltam, mit szólnának hozzá, ha bivalymúzeumot létesítenénk. Az ötletet mindenki érdekesnek találta, így hozzáláttunk a felújításhoz. Az épületet 1949-ben, a kommunista rendszer idején építették fehér bikák istállójának: a hatalom így akarta visszaszorítani a bivalytartást, mert a méraik nem voltak vevők a fehér tehenekre. A hatvanas években a termelőszövetkezet vette át raktárnak. Mi a község vezetőségétől kaptuk meg 2006-ban, hogy valamit kezdjünk a rossz állapotban levő épülettel. Három évbe telt, amíg a lerobbant istállót lakható állapotba hoztuk és közben elkezdtük gyűjteni a tárgyakat.

Azóta újabb fényképekkel és tárgyakkal bővítettük a kiállítási anyagot. Európában a mérai az egyetlen bivalymúzeum.

– Mérától elválaszthatatlan a bivaly, pedig nem több évszázados hagyományról van szó. Mikor érkeztek az első fekete tehenek a faluba?

– Ha 1525-ből, a mérai juhászatról fennmaradt első feljegyzéseket veszem alapul, akkor a bivalytartás későn, négy évszázad múlva honosodott meg a faluban. Dr. Kós Károly feljegyzései alapján az első bivalyokat 1890-ben hozta be Sárkányról és Alsórákosról három mérai férfi igavonó állatnak. A 19. század végi Mérában nem fogadhatta kitörő lelkesedés a falubeliek próbálkozását: a történelmi adatokból kiderül, hogy csupán az első világháború után fedezték fel az emberek. Mérai megjelenését követően 30-40 évnek kellett eltenie, amíg a falu elkezdett szélesebb körben bivalytartással foglalkozni. A módosabbak ökröket tartottak, a többség azonban fejőstehénként tekintett a bivalyra.

– A tejtermelés és feldolgozás sikerét mutatja, hogy Kalotaszegen elsőként alakult meg a mérai tejszövetkezet. Mit vártak ettől a gazdák?

– Az 1938-ban megalakult mérai tejszövetkezet ötlete azért született, hogy a gazdák ne menjenek naponta tejjel a kolozsvári piacra. Dologidőben nehéz volt a piacolás, minden munkáskézre szükség volt! Induláskor a beadott tej mennyisége alapján fizette a szövetkezet a gazdákat, a tejből vajat köpültek. Az ígéretesen induló szövetkezet vezetői azonban rádöbbentek, hogy egyre több a tej és egyre kevesebb a vaj. Többen is felvizezték a tejet, hogy több pént kapjanak érte.

A gazdák kétkedve fogadták, de hamar rájöttek, hogy neki van igaza. Az újításnak köszönhetően a tejfeldolgozás és az értékesítés pozitív fordulatot vett a mérai tejszövetkezetben. De sokáig nem örülhettek a sikernek, mert a kommunisták hatalomra jutásával a tejszövetkezetet is felszámolták.

– Nem csak a tejszövetkezet, hanem a bivaly is közellenség lett Mérában?

– Egy adat arról, hogy mekkora szerepe volt a méraiak életében a bivalynak: 1950-ben 1500 bivalyt tartottak a faluban. Ez az állatlétszám abszolút rekord Méra történetében! Aki élt és mozgott, az bivalyt tartott a családi istállóban. Nyilván, hogy a hatalomnak nem tetszett a méraiak konoksága, és megtörték az ellenállást. Hat fejősbivallyal kuláklistára kerültek a méraiak.

Rövid időn belül ötszáz bivaly maradt a faluban. Ezret hirtelen eladtak: mindenki úgy szabadult kedvenc jószágától, ahogyan tudott… Érdekes, hogy a kuláklistával megfenyegetett gazdák mégsem mondtak le a bivalytartásról. Az ötvenes évek derekára valami enyhülés történhetett, mert a statisztikák ismét 1300 bivalyról tesznek említést. Egyértelmű, hogy ezt a szélmalomharcot sokáig már nem lehetett megvívni. Az 1962-es kollektivizálás végleg betette az ajtót: sokan elmentek gyári munkára, és aki itthon maradt, annak sem volt könnyű kitartani a bivalyok mellett. Egy 1975-ös adat szerint Márában már csak 250 bivalyt tartottak. Némi fellendülés indult be a hetvenes években, de az állattartás régi fénye többé nem tért vissza.

– Az 1989-es rendeszerváltás mennyire tudta visszahozni a régi szép bivalyos időket?

– Az ötvenes évek eleji állatlétszám immár történelem marad. A kilencvenes években annyi változás történt, hogy a mérai gazdák visszatornázták az állatlétszámot háromszázra, ez volt a rendszerváltás utáni csúcs, azóta apad.

Magyarvitán 5, Türében 5, Mákófalván 24, Darócon 2, Bogártelkén 14 fekete tehén van… Valamikor mindenik kalotaszegi faluban tartottak legalább háromszáz bivalyt.

– A nagyapja oszlopos tagja volt a tejszövetkezetnek. Ezek szerint a családban régóta tartanak bivalyokat.

– Dédnagyapám kezdte el a bivalytartást – ő 1920-ban halt meg –, nagyapám és apám tovább fejlesztette. Gyerekként a bivalyok között nőttem fel, az istállóban nyolc fejős állatot tartottunk. Testvérem a Tehnofrigban dolgozott, és a kilencvenes években a fiával kezdett el bivalyokat tartani. Rájöttek, hogy pár állattal nem érdemes foglalkozni, és felszaporították az állományt, de később abbamaradt.

Igazából mindig megérte a bivalytartás: az elmúlt száz esztendőben Méra ennek köszönheti anyagi gyarapodását.

– A fiatalok körében mégsem népszerű foglalkozás. Ha ők nem folytatják, a szakma zátonyra fut?

– Van ennél ma már sokkal könyebb megélhetés. Régebb rá volt kényszerülve a mérai ember, ma sok választása van. Manapság csak az tart ki a bivalyok mellett, aki nagyon szereti őket. Nyáron reggel ötkor indulnak a gazdák fejni a mezőre, hazahozzák a tejet, és az esti fejésből származó adaggal együtt feldolgozzák vagy készülnek a piacra. Délután újra fejés. Napról napra erről szól az élet, ráadásul télen az istállóban is sok munka akad. A bivalytartás fejlődését hátráltatja, hogy egyre több mezőgazdasági terület marad műveletlenül, a kaszálók elbokrosodtak, kevés a takarmány.

– Kik látogatnak a mérai bivalymúzeumba?

– A legtöbb vendég Magyarországról érkezik, de megfordult már nálunk szerte a nagyvilágból sok kíváncsiskodó látogató, Japántól Mexikóig. Az ,,Iskola másként” időszakban sok diák érkezik Kolozsvárról. Nemrég egy magyar egyetemista csoportot láttam vendégül: megnéztek a faluban egy cifra szobát és eljöttek a bivalymúzeumba is.

– A múzeum falán sok kép Méra gazdálkodói fénykorát mutatja be a negyvenes évekből. Mire kíváncsiak a látogatók?

– Rendszerint mindent megnéznek. Ez a kép például az 1941. esztendő gazdanapját örökíti meg. A falubeliek kimentek népviseletbe a kaszálóra szénát gyűjteni. A legények lóháton végigvonulnak a falun, a képek ünnepi hangulatról árulkodnak. Ezen a képen 16 éves pártás lányok konfirmálnak. A búzakoszorú a piros-fehér-zöld szalagokkal a kommunizmus éveiben is állt a templomban, senkit nem zavart, végül megette a moly. Sok látnivaló akad a múzeumban.

Nagyon sok kolompot sikerült összegyűjteni, ezek a legnépszerűbb kiállítási tárgyak. De van régi ekénk és boronánk is: amikor doboldalon szántottak lóherés és lucernás földeket, négy bivalytehenek fogtak az eke elé a mérai gazdák.

– Biológia-mezőgazdaság szakos tanárként legtöbbet szülőfalujában, Mérában tanított. Mennyire volt nehéz hazakerülni?

– Egyetem után a Szilágyságban kezdtem a tanári pályát Nagydobán. Onnan Berend román tannyelvű iskolájába kerültem, ahonnan hazaingázhattam Mérába. Ha itthon voltam, délutánonként elkezdtem szervezni a faluban a vízvezetést. Többször megfordultam a néptanácsnál, ahol felfigyeltek rám, hogy állandóan a méraiak ügyében kilincselek. Megkérdezte tőlem a kisbácsi iskola igazgatója, haza akarok-e jönni a mérai iskolába? Nyolc szép esztendő követkett a szülőfalumban, aztán vissza kellett térjek Berendre, mert ott voltam címzetes tanár. Végül 1988-ban immár véglegesen hazakerültem.

Abban az esztendőben 118 gyerek járt hozzánk: 59 magyar és 59 cigánygyerek. A cigányok is magyarul tanulnak, de ma már arányaiban többen vannak. Húsz évvel ezelőtt még kevés cigánygyerek fejezte be a nyolc osztályt, ma azonban egyre többen végeznek szakiskolát vagy érettségiznek.

– A kalotaszegi falvak közül Mérában él a legnépesebb cigányközösség? Milyen tapasztalatai vannak az együttélésről?

– Az 1500 lakosú Mérában a magyarok mellett mintegy ötszáz cigány és száz román él. A törzsgyökeres cigányok rég átvették a magyarok szokásait, jól beilleszkedtek Mérába. Iskolába, templomba járnak, konfirmálnak. A faluban a 19. század elején jelentek meg. Napszámba jártak, besegítettek a gazdáknak, egyesek zenéltek. Ők voltak a falu pásztorai, juhászai, mindig szükség volt a munkájukra.

– Milyen jövőt jósol Mérának? Megmarad-e a nagy multú gazdálkodás?

– A méraiak ragaszkodnak szülőfalujukhoz, nem jellemző az elköltözés. Kevesen dolgoznak Magyarországon vagy Nyugat-Európában, talán 2-3 család telepedett ki véglegesen. Ma inkább az a tendencia, hogy a jobb módú méraiak Kolozsváron vásárolnak lakást, többségük ott dolgozik. Mindenki megtalálja a számításait. A fiatalok tovább tanulnak, sok asszony bejár családokhoz takarítani. Sok a kapus, az éjszakai őr, aki munka után itthon tesz-vesz. A cigányok főleg építkezéseken dolgoznak.

Az állattartás nem tűnik el, de egyre kevesebben egyre nagyobb állományból próbálnak megélni.