Megmentésre váró erdélyi méhészet

Dr. Tófalvi Melinda családja Korondon és Felsősófalván négy helyen mintegy háromszáz család méhet tart. Hosszú évek óta ebből élnek, és ma már a nagyobbik fiú is ezt tekinti életcéljának, azaz ő viszi tovább a családi hagyományt, amivel édesanyja még kisgyerek korában „megfertőződött”. Az állattenyésztési mérnöki szakot végzett Tófalvi Melinda dolgozott termelőszövetkezetben, volt önkormányzati mezőgazdasági szaktanácsadó, és a megyei mezőgazdasági kifizetési ügynökség alkalmazottja is, mígnem 2003-ban eldöntötte, hogy hazatér Korondra, és családi vállalkozás keretében foglalkozik méhészettel. A bogarak világa már korán meghatározta életét, hiszen biológus édesapja a méhek megszállottja volt.

Az egyetemen is elsősorban a méhészet érdekelte, így ebből a témából írta államvizsga-szakdolgozatát, és később szintén méhészetből doktorált.

A korondi szakember gyakorlatilag mindent tud a méhek világáról. Gyakorlati és elméleti tudását azonban nem csak saját vállalkozásában kamatoztatja, hanem oktat, szakelőadásokat tart, illetve rádióműsorokban és az írott sajtóban is megosztja tapasztalatait. Elsősorban a téli időszakban kérik fel a méhészeti szaktanfolyamok oktatójának a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete Maros szervezete által meghirdetett  felnőttképzésben, de besegít a székelyudvarhelyi méhészeti szakegyesület tevékenységébe is.

A családtagokkal és további 5-7 állandó alkalmazottal dolgozó méhészeti vállalkozás helyből értékesíti az üvegkannákba töltött, felcímkézett és hatóságilag bevizsgált mézet. A Tófalvi családot nem csak helyben, hanem a környék településein is jól ismerik, hiszen több évtizede foglalkoznak méhészettel. Tófalvi Melinda szerint ma már a saját értékesítés az egyetlen esély, hogy az erdélyi méhész talpon maradhasson.

A vegyes mézért kínált nagybani felvásárlási ár idén negatív rekordot döntött: a legnagyobb erdélyi mézbegyűjtő központ, a balázsfalvi mennyiségtől függően kg-ként mindössze 7-8 lejt ad a mézért.

Ez a méhészek számára elfogadhatatlanul alacsony ár, és csak az a termelő értékesíti ilyen olcsón, akinek semmilyen más lehetősége nincs.

Az ide vezető útról Tófalvi Melinda azt mondja, hogy a hullámvölgynek több nyomós oka is van. Túlterheltek a méhlegelők, egyre több a globalizáció miatt mindenhol terjedő méhbetegség, és a különböző hazai és európai uniós pályázatok annyira felhígították a szakmát, hogy egyre többen vágnak bele hűbelebalázs módjára, szakismeretek nélkül a méhészkedésbe.

„Korondon az elmúlt évszázadokban soha nem volt több 500 család méhnél, hiszen legelőink, kaszálóink nagyjából ennyit bírnak eltartani. Azzal számolok, hogy egy hektár kaszáló 2-3 méhcsaládnak nyújt megfelelő gyűjtési lehetőséget. Ezzel szemben a különböző pályázatok miatt ma már 2500 méhcsalád van a községben” – összegzi az egyik legnagyobb gondot vendéglátóm. Közben a medvék fokozott jelenléte miatt mind jobban összeszűkül az a természetes terület, ahol még biztonságosan lehet méhkaptárokat tartani. A helyzetet súlyosbítja, hogy az uniós pályázatoknak köszönhetően egyre több a juh és a szarvasmarha is, így ugyanazokra a füves területekre három állatfaj tartói pályáznak, miközben a nagyobb állatlétszám miatt a legelők eleve nem lehetnek méhlegelők, hiszen azt a birkák és a szarvasmarhák takarítják le.  

A méhcsaládok az év 12 hónapjából legalább tízet odahaza töltenek. A hazai tömegvirágzások – akác, hárs, repce és napraforgó – egyenként legfentebb tíz napot tartanak, így ezeket összeadva jól látható, mennyire fontos egy méhész számára az otthoni, megszokott környezet. Tófalvi szerint a méhlegelők túlzsúfoltságával magyarázható, hogy immár évek óta csökken a megtermelt méz mennyisége, azaz nem éri el az egy évtizeddel korábbi időszakok átlagos hozamát. Miközben a méhcsaládok évi mézhozama folyamatosan csökken, a méhészek a családok számának a növelésével igyekeznek ellensúlyozni a csökkenő bevételeket és jövedelmezőséget.  

A jó minőségű erdélyi méznek a nagybani kereskedők szempontjából nagy értéke nincs, hiszen importból már jóval olcsóbban tudják beszerezni a gyengébb minőségű termékeket, így a mindenhonnan felvásárolt mézet összekeverve dobják piacra a nagyáruházi választékot. A helyzetet súlyosbítja, hogy az Európai Unió bátorítja az Unión kívüli – távol-keleti, dél-amerikai, stb. – piacokról történő mézimportot, ami tovább fogja csökkenteni a hazai méz felvásárlási árát. „A világpiaci folyamatokba nem tudunk beleszólni, hiszen sem Románia, sem Magyarország nem meghatározó ország a világ méztermelésében. A méz árának a csökkenését a nemzeti kormányok sem igazán tudják megakadályozni, vagy ellensúlyozni” – fogalmaz dr. Tófalvi Melinda, aki az egyetlen megoldást a helyi vásárlóközönség szakszerű tájékoztatásában látja. A szakember szerint

az erdélyi méhészeknek addig lesz jövőjük, amíg sikerül megértetniük a helyi fogyasztókkal, hogy miért érdemes helyi termelésű mézet vásárolni.

Ezt a felvilágosító kampányt már a gyerekeknél el kell kezdeni. Tótfalvi ebben a széleskörű munkában fontosnak tartja a méhészegyesületek, méhészszövetkezetek aktív szerepvállalását. Pozitív példaként a székelyudvarhelyi méhészek közösségét hozza föl, ahol már több ilyen felvilágosító kampányt szerveztek, sőt, az óvodákba is bekopogtattak, hogy a kisgyerekek is megízleljék a legegészségesebb édességet.

„A mai ember nehéz helyzetben van, hiszen mindenhonnan szembe jönnek vele az édességek. De amint mondani szokás, minden a fejben dől el. Fontos, hogy tudatosodjon bennünk: ha édességet kíván a gyerek vagy a felnőtt, akkor az elsősorban méz legyen!” – rögzíti a mézfogyasztás egészségügyi szempontból történő fontosságát a szakember, aki azt is hangsúlyozza, hogy egyre jobbak a tapasztalatai, főleg a fiatal édesanyák és édesapák körében. Egyre több családban fogyasztják cukor helyett mézzel a teát és a kávét, vagy egyre felkapottabb a virágpor.  

Az emberek többsége legfontosabb méhészeti termékként a mézet ismeri, hiszen ez van a leginkább elterjedve. Ezzel szemben Tófalvi Melinda azt állítja, hogy a méhészeti termékek között éppenséggel a méznek van a legkisebb biológiai értéke, ha összehasonlítjuk a virágporral, a propolisszal, a méhpempővel, a heretejjel és a lépesmézzel. Tapasztalati szerint ezeket is ismeri a romániai vásárlóközönség, és a különböző méhészeti kiállításokon – a Székelyföldtől Brassón át Bukarestig – mindenhol jó alkalom adódik ezek népszerűsítésére. Virágporból a mostani termelésüknél sokkal többet is el tudnának adni, de a többi kaptártermék iránt is van érdeklődés.

A biominőségű termékekre Nyugat-Európában is lenne vevő, de kistermelőként körülményes kijutni az ottani piacokra.

Vendéglátóm szerint ehhez nem elegendő a nyelvtudás és az ottani piacokon való jártasság, ha nem akad egy olyan felvásárló, akit jól ismer az erdélyi méhész, azaz bizalmi viszony köti össze őket. A romániai biotermékek vizsgálata, a hazai laboratóriumi eredmények nem elegendőek, ezért ottani laborban is be kell vizsgáltatni a kivitelre szánt árut, ami növeli a költségeket. A hazai biominősítés  hadilábon áll, mert többen visszaéltek vele, és ez megnehezíti azok dolgát, akik Nyugat-Európában szeretnének vegyszermentes mézzel és méztermékekkel piacra kerülni.

A különböző pályázatok miatt felértékelődött „mézes” szakma egyre több kezdőt vonz a pályára, ami sok esetben balul üt ki. „Sokan külföldről térnek haza, mások itthon összegyűjtött pénzükkel vagy pályázati forráson kapott beruházásként látnak hozzá a nagybani méhészethez. Ez a típusú ember papíron kiszámítja, hogy mennyit fektet be, és annak alapján mennyi jövedelme származhat belőle. Mondanom sem kell, hogy ezek a számítások még hozzáértő, tapasztalt méhészek esetében sem mindig jönnek be, nemhogy a foglalkozáshoz alig konyító embereknek” – állapítja meg korunk egyik szomorú erdélyi méhészeti látleletét a szakember. Tófalviék forgalmazókként szokták megtapasztalni, hogy mekkora kára származik a kezdő méhésznek az ilyen nekiugrásból. A tavasszal vásárolt állomány kétharmada pusztulhat el őszire, tavaszra pedig a többi is. A kiábrándult „gazda” ilyenkor hagy csapot-papot, és kaptárai fertőző gócként ott maradnak a környéken, hiszen az életben maradt, de beteg bogarakat bezárni nem lehet, és azok más állományokat fertőznek.

– magyarázza Tófalvi Melinda a méhésszé válás alapszabályát. Rövidtávon a legjobb eredmény úgy születik, ha a kezdő egy nagyobb méhészetben vagy egy tapasztalt méhész mellett tölt el legalább egy évet. Pár családdal kell kezdeni, és egy tapasztalt méhész vezetésével elsajátítani a tudnivalókat. A szakember úgy véli, ahhoz, hogy valaki magabiztosan mozogjon a szakmában, két-három év tanulási idő szükséges, de az 50-100-150 családos állományokhoz az öt év „tanulóiskola” sem sok.

De még a tapasztalt méhészeket is folyamatosan érik meglepetések. Nem egyszer előfordult, hogy valaki elment például napraforgóra gyűjteni, és tünetmentesen jött haza a méhekkel, mégis tavaszra az áttelelt állomány többsége elpusztult. A méhész ilyenkor joggal gyanakszik a vándoroltatás időszakára, hiszen itthon maradt méhcsaládjai épségben vészelték át a téli nyugalmi időszakot.

A tapasztalt szakemberek számára is egyre több tehát a kihívás, a megválaszolásra váró kérdés. Ami jól jelzi, mennyire fontos a képzés, a tájékozódás, a különböző szakmai szervezetek szerepe és jelentősége a méhészetek életében. Dr. Tófalvi Melinda ezért is imádja az oktatást. Mint fogalmaz, mindi örömmel tölti el, ha a méhekről beszélhet, hiszen a méh egy rendkívüli kis élőlény, amely értékét tekintve igazi gyémánt.

Aki így tekint a kis bogarakra, annak a méhészkedés sikertörténetté válhat.

Cikkünk eredetileg a Székelyhon napilap hetente megjelenő gasztronómiai kiadványában, az Erdélyi Gasztró legfrissebb számában látott napvilágot.