HIRDETÉS
– Hosszú ideje foglalkozik idősgondozással, pasztorális tanácsadást végzett a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karán, valamint elvégezte a tanácsadás a szociális szolgáltatások területén szakot a Magyar Szociológia és Szociális Munka Intézetben. Többek közt a Kolozsvár-Belvárosi Unitárius Egyházközségben szervez időseknek szóló találkozási alkalmakat a Senior kávézó elnevezésű rendezvénysorozat keretében. Miért van szükség a Senior kávézóra és az ehhez hasonló alkalmakra, és melyek ezeknek a találkozásoknak a pozitív hozadékai?
– Mielőtt rátérnék a Senior kávézó konkrétumaira, hadd kezdjem azzal, hogy honnan számítható hosszú időnek az idősekkel való munkám. Nyolc évvel ezelőtt, amikor kezembe vettem a mesteris diplomámat, nem gondoltam arra, hogy szociális munkás leszek. Mivel párhuzamosan két szakot végeztem a Római Katolikus Teológia és a Szociális Munka Karon, valahogy a teológia iránti vonzalmam erősebb volt annak ellenére, hogy mindig a segítő szakma iránt érdeklődtem. Amikor már-már eldöntöttem és bizonyos voltam abban, hogy erre az útra lépek –, sőt már pasztorálasszisztensként is dolgoztam az Egyetemi Lelkészségen –, egy idős haldokló mellett találtam magam. Itt kezdődött minden. Ahogy elengedtem a kezét, jött a következő hívás, megkeresés.
Évekig kísértem át időseket a túlsó partra. Mai napig nem tudom, hogy miként találtak rám ezek az emberek, illetve miért gondolták azt, hogy nekem kell ott lennem az utolsó lélegzetvételnél, mindenesetre végtelenül hálás vagyok a közösen átélt pillanatokért.
Sokszor csak pillanatok voltak, máskor hosszú, heteken átívelő találkozások, beszélgetések, megbocsátások, könnyek és nevetések. A kísérések által lettem az, aki vagyok. Hivatalosan csupán egy éve dolgozom a szakmában, de úgy gondolom, nem a munkaszerződés tesz valakit szakemberré, hanem a háta mögött meghúzódó önkéntes munkával megszerzendő tudás, tapasztalat, és a vele járó sok-sok elbukás, kudarc.
– Ebben a hivatásban sem ritka, gondolom, hogy kudarc éri az embert….
– Kudarc nélkül nincs szakma, ahogy mélységeket és magasságokat megélő hétköznapok nélkül sem. Talán ettől is érzem különlegesnek azt, hogy szociális munkás lehetek. Minden történésből és élettörténetből lehet valamit tanulni, továbbgondolni, másképp tenni. Egy évvel ezelőtt, amikor a Facebookot görgetve szembe jött velem a Kolozsvár-Belvárosi Unitárius Egyházközség álláshirdetése, miszerint szociális koordinátort keresnek, a belső hang azt súgta nekem: próbáld meg, ez a te utad. Megpályáztam, felvettek, most itt vagyok. Hálatelt szívvel és annak tudatában, hogy megtaláltam az utam, a helyemen vagyok, jól érzem magam. A Senior kávézó ötlete a családlátogatások után jött.
Nagyon erőteljesen éreztem, hogy az egyedül élő magányos időseknek közösségre van szükségük.
Meghirdettem az első alkalmat, nem tudtam mire számíthatok. Boldogan, mosollyal az arcukon jöttek, nekem ennyi elég volt. Jó volt látni azokat az embereket is, akik eddig nem nagyon mozdultak ki otthonról, de a közösség hatására erőt vettek magukon és jönni kezdtek.
– Mi az alapkoncepciója a Senior kávézó rendezvénysorozatnak?
– Az alapkoncepcióm az, hogy a kávézó az kávézó legyen. Megteremtve a hangulatot, kávéval várjuk az időseket. Kiszolgáljuk, kitöltjük nekik pont úgy, mint egy kávézóban szokás. Külön élmény látni és hallani, hogy csupán egy aprónak mondott gesztus mennyit jelent az időseknek. A tavaly júliusban indultunk, azóta töretlenül működünk, és egyre többen vagyunk. Hogy mi a titka? Csupán annyi, hogy figyelünk egymásra, elfogadjuk egymást úgy, ahogy vagyunk, szeretjük és tiszteljük a hozzánk betérőket. Itt mindenki egyedi, különleges és értékes. Három szóval élve: mindenki szeretve van! A találkozókat az időseket foglalkoztató tematikák szerint építem fel és hívok hozzá előadókat, szakembereket. Foglalkoztunk már időskori betegségekkel, a segítségkérés problematikájával, az öröm megtartó pilléreivel, a szeretetnyelvekkel, sőt egy élménytánccal és egy könyvbemutatóval is gazdagodtunk.
Az e havi alkalomra pedig Laczkó Vass Róbert színművészt hívtuk, akit közelebbről, a színpad mögül is megismerhetünk. Természetesen meghívottak nélkül is voltunk és vagyunk a kávézóban, hiszen
szükségesek az olyan alkalmak, melynek keretében az idősek megoszthatják fájdalmaikat, nehézségeiket, örömeiket, vívódásaikat. Rácsodálkozás számomra, ahogy megnyílnak,
elmondják, megosztják másokkal is mindazt, amit megélnek. Ezek az alkalmak számomra különlegesek és mérföldkövek. Bátran kijelenthetem: ezekért a találkozásokért és mély beszélgetésekért érdemes élni!
– Hogyan látja az idősgondozói munkája tapasztalatából kiindulva: manapság melyek a legfontosabb lelki gondok, amik az idős/egyedülálló/esetleg beteg idős embereket nyomasztják? Szociális munkás, pasztorális tanácsadó is, így jócskán van rálátása arra, miként tud leghatékonyabban segíteni az időseknek a szakember.
– Az egyedüllét és a magány, a kettő nem ugyanaz. Az egyedüllét azt jelenti, hogy aktuálisan fizikailag egyedül vagyunk, nincsenek körülöttünk emberek. Ugyanakkor érzelmi szinten nem élünk meg semmiféle hiányt, békességben vagyunk önmagunkkal. Vannak jól működő, mély emberi kapcsolataink, de néha önként választjuk az egyedüllétet, hogy feltöltődhessünk, szembenézhessünk önmagunkkal. Ezzel szemben a magányos ember nem csupán fizikailag van egyedül akár hosszú időn át, hanem lelkileg is egyedül érzi magát. Elhagyatottságot, szomorúságot, fájdalmat és szorongást élhet át.
Haldoklók mellett tapasztaltam, hogy mit jelent, amikor az ember a szó szoros értelmében magányában hal meg. Amikor nincs mellette egy támasz, valaki, aki odanyújt egy pohár vizet neki, aki megsimogatja az arcát vagy egyszerűen megkérdezi, hogy van.
Szívbemarkoló látni és tapasztalni, hogy hányan vannak ma is olyan idősek, akiknek nincs emberük. Akiknek egy mosoly, egy kézfogás, egy vállveregetés vagy egy beszélgetés az életben maradást jelentené. Az időseknek szeretetre, törődésre és főként jelenlétre van szükségük. Nem pénzre, nem ajándékra, nem autóra, nem házra. Emberre van szükségük! Ha ezt évek óta nem kapják meg a környezetüktől, bezárkózó, depressziós, az otthonuk magányában eltávozó idősekké válnak. Régen nem hallottunk annyi idősek körében elkövetett öngyilkosságot, mint manapság. Ez azt is jelzi, hogy baj van.
– Sokan mondják, hogy korábban a nemzedékek mintha közelebb álltak volna egymáshoz, a fiatalabbak jobban törődtek az öregekkel.
– Régen beszélgettünk az idősekkel, meglátogattuk, meghallgattuk, segítettünk nekik akkor is, ha nem voltunk közeli hozzátartozók. Ma úgy elvagyunk jó dolgunkban, hogy rajtunk kívül más nem is létezik. Ezért vált gyakoribbá az időskori öngyilkosság is. Elfelejtettük őket, nincs időnk és türelmünk hozzájuk. Tisztelet a kivételnek, mert az mindig akad. A kérdés második felére válaszolva, egy pillanatra visszatérnék az egyetemhez, ugyanis ott tapasztaltam meg igazán, hogy miként válik a pasztorális tanácsadói énem eggyé a szociális munkás énemmel. Szakdolgozatomat az idősek vallásos megküzdésével kapcsolatban írtam, mely sok terepmunkát, kutatást és beszélgetést igényelt. Aligha akadt olyan idős, aki ne hozta volna fel a hit megtartó erejét a nehézségek közepén. Most is azt látom és tapasztalom, hogy az időseket az Istenbe vetett hit tartja a felszínen. Sokan vannak, akik ezt nem is tudják vagy másképp érzik. Pasztorális tanácsadóként pasztorálpszichológiai szemlélettel rendelkezve, az egyetemen elsajátított gazdag módszertani és teológiai kulturáltságot integrálva, szakszerű
lelkigondozói tevékenységgel tudom segíteni az arra rászorulókat. Például egyházközségekben, egyházi intézményekben, szociális intézményekben, családsegítő központokban, humán szervezetekben, iskolákban, kórházakban, egyéni vagy csoportos formában.
Ez az én élethivatásom, itt válik eggyé a szociális munkás a pasztorális tanácsadóval, itt, ezen a ponton lehetek a leghatékonyabb segítség az időseknek. Persze hadd tegyem azt hozzá, hogy kellő tisztelettel és alázattal.
– De gondolom, nem mindenki Istenkereső…
– Persze, nem mindenki keresi és akarja az Istent. Ezt el kell fogadnom, meg kell értenem. Soha senkire nem erőltettem rá a hitem és soha nem is tenném. Azt viszont nagyon sokszor tapasztaltam, hogy mennyivel többet ad hozzá a tanácsadáshoz, kíséréshez az, hogy keresztény szakember vagyok. Számtalan alkalommal volt úgy, hogy már nem tudtam, miként segíthetek az idősnek, hiszen annyira bonyolult és sokrétű volt a problémája. Amikor már minden elveszni látszott és azt hittem, nem tudok mit tenni érte, jött a bűvös mondat: Gyermekem, gyere imádkozzunk egyet.
És imádkoztunk. Sokat, sokszor. Csendben, hangosan, kötötten és kötetlenül. Ez volt az igazi áttörés, ez volt sok esetben a legnagyobb segítség.
Mert az idősek többségének az imádság, az Istenbe vetett hit a mentsvár. Jó, hogy úgy lehetek mellettük, nemcsak értem, hanem érzem is, amit mondanak. Ez már kegyelem, és a leghatékonyabb segítségek egyike.
– Miként látja, Romániában milyen nagy kihívásokkal szembesül az idősgondozás?
– Félve válaszolok erre a kérdésre, mert nem tudok statisztikai adatokat vázolni és még azt sem tudom, hogy az ország milyen kihívásokkal szembesül az idősgondozás területén, így maradnék annál, amit én látok és tapasztalok a munkám során. Nem lehet az idősgondozás feladatait általánosságban meghatározni. Ezek a tennivalók az idős személy állapotától, szükségleteitől függenek. A gondozó lehet az idős személy rokona is. Ezért is fontos tisztában lenni azzal, hogy a családi gondozók otthoni ápolást tudnak „csak” nyújtani, és nem orvosi szolgáltatást.
Ezért
ha például a szépkorú hozzátartozó állapota rosszabbodik, akkor már szakember segítségére van szükség, hiszen könnyen előfordulhat, hogy 0-24-órás felügyelet kíván az idős személy. Olyan feladatok jöhetnek szóba, mint: gyógyszerek folyamatos feliratása, kiadagolása, a súlyosbodó állapot felismerése,
kezelése, az étel és a folyadékbevitel felügyelete, bevásárlás, takarítás, főzés, lelki támogatás, beszélgetés, esetleges programok szervezése stb. Valójában én most szociális koordinátorként dolgozom, ami magába foglalja azt is, hogy ezeket a feladatokat leosszam, keressek megfelelő segítséget az idős emberek mellé. A legnagyobb kihívást ebben látom.
– Akadnak olyanok, akik megfelelő segítségként vállalnák ezt a munkát?
– Nincs ember, bázis, ahol fellelhetőek lennének azok, akik hasonló feladatokat látnak el. Akikről lehet is tudni valamit, akikre nyugodt szívvel rábízhatok bárkit. Én szakemberként vagyok mellettük, de sok esetben ennél több és konkrétabb segítség kell nekik: egészségügyi ellátás, állandó felügyelet, stb. Jó lenne egy országos adatbázis, mely az intézményeken túl azoknak a személyeknek az elérhetőségét is tartalmazná, akik hasonló feladatokat látnak és vállalnak el egy-egy faluban, városban.
Sajnos az a tapasztalat, hogy az igény egyre nagyobb és gyakoribb lesz, ugyanis a fiatalok aligha vannak itthon, ha meg itthon is vannak, egész nap dolgoznak, nem tudnak foglalkozni az idősekkel. Mi lesz velük? Azt hiszem, ez nagy kérdés és jó nagy kihívás.
Valaki a minap azt kérdezte tőlem, ha nyernék a lottón, mibe fektetnék be? Két dologba: idősek nappali foglalkoztató központjába és egy Hospice házba. Mindkettő hiánycikk Romániában, mindkettőre szükség lenne. A Hospice ház egyébként fiatalkori álmom és vágyam. Azt mondják, ha sokáig álmodunk valamit, egyszer csak beteljesedik. Kihívás hinni ebben, de nem adom fel.
– A Kolozsvár-Belvárosi Unitárius Egyházközségen kívül még hol tevékenykedik?
– Az Erdélyi Mária Rádió munkatársa vagyok öt éve. Ezen kívül a Máltai Szeretetszolgálattal közösen működtetjük a havonta sorra kerülő Alzheimer Cafét, mely szintén szívügyem és hivatásom része. Ugyanakkor előadásokat tartok, csoportokat vezetek, tanulok, képződőm, szolgálok, és segítek ott, ahol szükség van rám. Az életem a hivatásom, a hivatásom az életem.
– Meglátása szerint mit kellene a társadalom fiatalabb rétegeiben tudatosítani az idősgondozással, az idősekhez való viszonyulással kapcsolatban a mai „rohanó világban”?
– Örülök, hogy a kérdésben megjelenő rohanó világ idézőjelbe került, mert az igazság az, hogy nem szeretem ezt a két szót. Úgy gondolom, hogy a világ nem rohan, csak mi rohanunk benne. A világ csöndes, békés lenne, ha mi emberek nem a vesztünkbe rohanva élnénk az életet. Sodródunk az árral, a mindennapi kihívásokkal és mindent elhiszünk, amit mondanak nekünk. A fiatalok és idősek kapcsolatával is ez van. Gyakran hallom, hogy ezek a mai fiatalok ilyenek és olyanok. Nem törődnek az idősekkel, elhanyagolják őket. Biztos van ilyen is, sőt nem egy és nem kettő. De sok fiatal van, aki szereti és tiszteli az idős embert. Ebben a félévben pár első éves diák nálunk, idősgondozásban végzi a szakmai gyakorlatát, ami számomra nagy elégtétel és öröm. Rácsodálkozom arra, ahogyan beszélnek az időssel, ahogy rájuk néznek, ahogy segítenek nekik vagy épp ahogy meghallgatják őket.
Sokan vannak körülöttünk olyan fiatalok, akik nem mennek el jó szó és ölelés nélkül az idős ember mellett, akik bevásárolnak, akik segítenek bármiben. Példamutatás kell, semmi több ennél.
Ha azt látják, hogy mi felnőttek megbecsüljük és tiszteljük az idős embert, ők is szeretni és tisztelni fogják. Ha azt látják, hogy az évek óta rájuk nem nyitó idős szomszédhoz bemegyünk és viszünk egy tál ételt, később, felnőtt nőként és férfiként ők is ugyanezt fogják tenni. Éljünk és cselekedjünk úgy, hogy az a fiatalok számára is példamutató és ösztönző legyen. Ennyi kell. Semmi több.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
