Vitézi párbaj és Hollywood

Erdély András 2014. május 23., 22:56

Senkit sem akarok verekedésre biztatni, de ha mégis sor kerülne rá, a Hollywoodban kitalált, látványos, semmire sem jó mozdulatokat mellőzzük, mert máskülönben megtörténhet, hogy egy nyakas cigánylegény egy parasztlengőssel könnyedén beveri a képünket az utca sarkán. Így próbálta jobb belátásra bírni hallgatóságát dr. Hidán Csaba, a Duna Televízió rendhagyó történelemóráját éveken át vezető történész.

•  Fotó: Erdély András
galéria
Fotó: Erdély András

A „küzdőtéren” talpig harci öltözékbe bújt ősmagyar vitéz – valahogy így él sokak képzeletében Árpád vezér közkatonája: nem feltétlenül magas, kigyúrt izompacsirta, inkább középtermetű, zömök, kopasz, sűrű szemöldökű és bajuszos – és egy szinténszkíta-kori öltözékben lévő hölgy. A bemutatót felvezetendő, a shaolin főpapnál tanult, harcművészetből doktorált történész egy kis „rendes” történelemórát is tartott, amelyben kiemelte: nem szerencsés eltúlozni őseink vitézi tetteit, de lemondanunk sem szabad semmi olyanról, amit bizonyíthatóan a magyarok adtak Európának.

„Bár sokan mondják, hogy kicsik vagyunk, kicsik voltunk, ez nem igaz, hiszen a magyar ma is a Kárpát-medence legnagyobb népe, és ha nem is világnyelv, regionális szinten, a magyar a legáltalánosabb kommunikációs nyelv a régióban” – állítja Hidán Csaba. A felvidéki traktoristának leginkább magyarul van esélye megértetni magát egy mezőségi gazdálkodóval, még akkor is, ha annak anyanyelve esetleg román – példálózott a történész.

Honnan ered a T-shirt?

A bemutató résztvevői megcsodálhatták a szkíta öltözék és felszerelés gyakorlatias darabjait: a középen vágott, T alakú felsőruhát – lehet, hogy az „amerikai T-shirt” annyira nem is amerikai, így a történész –, amely szabad mozgást engedett üléshez, meneteléshez, de lovagláshoz és verekedéshez is, a mívesen díszített, néha katonai rangot is jelentő övet, a vaddisznó süveget, bőrtarsolyt, kést és a személyre szóló ivócsanakot. Ez egészségügyi szempontból sem volt utolsó dolog, különösen a kor higiéniai feltételei között, de Erdélyben még a 19. század elején is saját ivócsanakból ittak az urak. Erről Apor Péter is említést tesz, a Metamorphosis Transsylvaniae-ben írja, hogy „valamire való” nemes úr, ha elment egy csárdába vagy vendégségbe, az asztal közepére kitették a flaskát, de abból mindenki a nála vagy szolgájánál lévő ivócsanakból vagy kupából ivott.

Bemutatásra kerültek a fegyverek is. A fő távolsági fegyver az összetett (belső oldalán szarulemezeket tartalmazó), merev szarvú, visszahajló, tegezben tartott íj, amely lecsatolva nem az íjász fele hajlik. A közelharc legfontosabb fegyvere az enyhén ívelt pengéjű szablya volt, amelynek nagyobb volt a metsző hasító hatása, mint a – mindig egyenes – kardnak. Ahomorú rész utolsó harmadán volt a fokél. Ezzel a fegyver visszahúzásakor a harcot eldöntő súlyosságú sérüléseket lehetett okozni.

A történész szerint valójában nem maradt fenn pontosan, milyen harci technikákat is használtak az ősmagyarok, az első konkrét sztyeppi harcművészeti technika a 14. századból maradt meg. Hogy érthetőbb legyen, az alig néhány négyzetméternyi terület dacára hihetetlenül látványos „összecsapás” következett a vitézek között, számos szellemes, „illúzióromboló” kiszólással, amelyekkel a történész kíméletlenül összedöntötte azt a gyönyörű világot, amelyet az emberekben a hollywoodi filmek romantikus párbajai építettek fel. „A harc rövid és lényegre törő volt: energiatakarékos módon, száraz, gyors ütésekkel halálos sebet ejteni az ellenfélen. A tízperces, „megfelelő” nyögésekkel tarkított párbajokat filmstúdiókban találták ki – közölte Dr. Hidán Csaba. – Nem teszem hátra a kezem, mert lemerevítem magam, és végképp nem emelem fel, hiszen akkor mutatom szabad hónaljamat, ahol néhány centis vágás elég ahhoz, hogy pár perc alatt elvérezzek.”

Ha az ellenfél erősen volt páncélozva, akkor használták a fokos bárdot vagy fokos baltát. Ez a könnyűnek tetsző (120 centiméteres, viszonylag vékony gyertyánfa nyél, 45 dekás acélfej) eszköz hozzáértő kezekben halálos fegyverré vált. Amikor egy 75-80 kilogrammos harcos rásújtott a másikra, a találkozási felület fél négyzetcentiméter volt: szakadt, hasadt minden. De lehetett védekezésre használni, elvezetni az ütést, éppúgy, mint gerinc- vagy lábtörést, ficamot okozni is.

A történész hangsúlyozta: a Balassi-féle hozzáállás, miszerint „az jó hírért, névért, s az szép tisztességért ők mindent hátra hadnak” csak a vitézi párviadalokban volt irányadó, a háborúban nincsenek szabályok: győzni kell.

A befogadó magyar állam

A magyar állam köz- és jogbiztonságot adott az itt élő népeknek. A törökök elől menekülő románoknak nem csak hazát és földet adtak, Bethlen Gábor lefordíttatta románra a Bibliát és Lorántffy Zsuzsanna kinyomtattatta. Hazát adtak a menekülő szerbeknek, engedélyezték ortodox vallásukat, de befogadták a természeti csapások elől menekülő szászokat a Rajna vidékéről. Keletről testvérnépek költöztek be a Kárpát-medencébe: besenyők, kunok és jászok. Ameddig magyar királyok és erdélyi fejedelmek voltak, nem tudunk népi vagy nemzetiségi ellentétekről. Vegyük csak Erdélyt: Horia, Cloşca és Crişan idején ki volt az uralkodó? II. József, az istentelen kalapos király. Nem magyar államvezetés volt, amikor Erdélyben megszüntették a hét vármegyét és a székely székeket, tíz katonai körzetre osztották Magyarországot. 1848–49-ben kik bujtogatták az erdélyi románokat a magyarok ellen? A Habsburg-tisztek – nyomatékosította Hidán Csaba. „Amikor Álmos és Árpád népe letelepedett a Kárpát-medencében, keleti lovas kultúrát hoztak magukkal, sajátos társadalmi, gazdasági tagoltsággal, sajátos hiedelemrendszerrel, harcművészettel, hadászattal, harcászattal. Ez épp annyira a világörökség része, mint a görögöké, rómaiaké vagy később más népeké. Ezt nem szabad sem túlértékelni, sem lenézni, senkinél nem vagyunk alábbvalók.”

A honfoglalóknál mind a nők, mind a férfiak fehérneműt, nadrágot és inget hordtak. A modern emberiség nem a görög ruhákat használja, nem a kelta vagy közel-keleti, hanem a szkíta, kun és magyar viseletet. A görögök és rómaiak lepelruhába öltöztek, mint a szenátorok tógái. Spárta kemény harcosai művészien díszített mellvértet hordtak, sisakot, pajzsot, lábszárvédőt, de meztelenek voltak. Nem ismerték a csizmát, a fehérneműt, nadrágot. Gondoljunk az emberi testet gyönyörűen ábrázoló szobrokra, festett vázákra: egyetlen csizmás, nadrágos alakot sem látunk. Mielőtt valaki azt mondaná, hogy Rómában meleg volt és nem volt rá szükség: az Appenninekben vagy északon az Alpokban télen hó van, és befagynak a vizek, de a római provinciákban, Daciában is.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.