HIRDETÉS
Tizenhat lehettem – nem azért, de tényleg csak tegnap volt – amikor úgy húsz évvel idősebb, tehát ősöreg tanárom azt mondta: harmincon túl nagyon felgyorsul az idő, az ember belső ideje. Nekem akkor csigalassan telt, azt hittem, soha nem leszek már végre nagy, olyan nő, akinek nem kell titokban dohányoznia, és akkor mehet haza, amikor akar. Aztán egyszerre csak – teljesen váratlanul – harmincéves lettem, sőt, meglepetésszerű hirtelenséggel harmincöt (ezen azóta is csodálkozom): teljesen nyíltan dohányozhatnék napestig, de az ismert okokból már nem teszem (bár meglehet, hogy hatvanötön túl újra jól rászokom, ha megérem, mit nekem akkor már a hosszú élet előre megírt titka, vígan füstölve keresem majd magam). És persze: szinte soha nem akkor mehetek haza, amikor akarok, hanem akkor, amikor menni kell.
Már a huszadik századelő publicisztikáit olvasva nagyszerű szerzőink közül többen azon keseregnek, hogy mennyire felgyorsult a világ. Ady az automobil és a vonat adta őrült száguldást okolja ezért, Csáth Géza azt írja, tűrhetetlenül rövidek a napok, hiába próbáljuk őket kinyújtani villanyfényes éjjelekkel. Ám Ignotus szerint – és talán ő tapint rá leginkább a lényegre – már a római és görög életrajzírók sem győzték volna a sok munkát, ha mindenki, akiből tehetségénél fogva nagy ember lehetett volna, jól be tudja osztani az idejét.
Mi, harmincon túli, automobilon száguldó, villanyfénynél is sokat dolgozó családanyák (sőt, fokozom: családapák) naponta az időbeosztás művészeivé leszünk. (Bár ezt a rómaiak talán már sohasem fogják megtudni). Én például mindig úgy érzem, nagyságom szavakkal szinte már le sem írható, ha időben rendbe került, ha megfőtt, ha tiszta, ha vasalt, ha már nem sír, ha játszik, ha sikerült megjavítani, megragasztani, felmosni, lefesteni, befejezni, elküldeni, átgondolni, újraírni, kiszolgálni, lefektetni, elaltatni, meghallgatni, megölelni és egy percre megszusszanni. De – mi tagadás – gyakran időben nem fő meg, nem vasalt, és a felmosás is holnapra marad. Eközben egy pillanat alatt lesz ismét péntek, és még mindig nem ihlettem munkára túl sok életrajzírót. De ha senki nem nyafog, mi több, viszonylag elégedett, talán ez sem olyan nagy baj. Az is viszonylag megnyugtató, hogy ritkán jutok el olyan helyekre, ahonnan ne akarnék hazamenni: így türelmesen várok még arra, hogy eleget tegyek későbbi önmagamról alkotott tizenhat éves kori elképzelésemnek. Egyelőre viszont úgy tűnik: a világ nemcsak harminc alattiakra és felettiekre oszlik, hanem olyanokra, akik akkor mehetnek haza, amikor akarnak, és olyanokra, akik nem.
A Fekete-Körös-menti (Bihar megyei) magyar közösségek mezőgazdaságának általános helyzete, Tenke község magyar gazdáinak felmérése címmel készített részletes tanulmányt a partiumi kistérségről Laskovits István falugazdász, agrármérnök.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
