Békés gyermekeim vannak. Legalábbis nem túl agresszívek, kezelhetetlenek. Vagy nem gyakran azok. Vagy mondhatni, hogy létezik náluk raplisabb gyermek is. Valahol, Európában. Azt a kevés időt, amit együtt töltünk, újabban megpróbálom letisztítani. A megelőlegezett szólongatást, a szidást, a folytonos irányítást tudatosan mellőzöm. Legyek én is a robogó szekéren, bízzam a lovakban, ne szorongassam a gyeplőt annyira, mert elvágja a kezemet. Van, hogy a lovak rángatnak, bokrosak. Olyankor a gyeplőt magamra kell tekernem. Már lett egy mély heg a mellkasomon balfelől. Lennék inkább magam ló egy időre! A lókisfiú és a lókislány azért rohannak, mert ... mert bennük van a lúpor... Nem értenek a szép szóból, nyilván a csúnyából sem. Szabadok, a játékban, a mostban élnek, önfeledtek. Irigységből kizökkentenénk ebből, pedig inkább azonosulnunk kellene velük.
Divat lett, hogy melldöngetve váltogatjuk közösségi oldalakon a profilképeink trikolórját, teadélutánok helyett szimpátiatüntetésre járunk. Miért nincsen olyan, hogy egy napon át a gyermeke(in)kkel szolidarizálunk? Felvállaltan. Kétévesünk kétségbeesett dühével, hogy-hogy nem értjük, amit kér, hogy azonnal mutassuk meg neki, milyen az a semmi... Négyévesünk gyilkos-jogos dühével, ahogy a Mikulás-zacskót szurkálja egy golyóstollal: miért nem hoztad azt, amit akartam, vidd vissza a manót, és azonnal hozz egy kutyát, aminek parancsolhatok!!! Én jó kislány voltam – döf még párat nyomatékul a gutaütéses, alkeszveres ábrázatba. Vagy majdnem iskolásunk fiús virtusával, amikor egyszerre gyűl fel benne a kiabálás és a verekedés, amit azért le kell vezetni, s kettő darab húg kapóra jön, elvégre két keze van.
Most pont jó ez az időszak a várakozásra. De ne arra várjunk, hogy mikor csinálod már egyszer az életben azt, amit mondok, fiam, mikor lesz rend a szobátokban.... stb., hanem az együttérzés idejére. Sokszor a családtagjainkkal a legnehezebb ezt megélni. Főleg a gyerekeinkkel, akik hálátlanok, mindent akarnak, nem tudják, milyen a munka, önzők... vagy csupán olyanok, amilyenek mi voltunk ekkora korunkban?
A találkozásra várakozhatnánk, a pillanatra, amikor kibontva a rosszalkodás burkából, hagyjuk megnyilvánulni a gyermekünket, s hálából ő is felismeri bennünk a legjobbat.
Van egy festményem. Dédanyámtól örököltem. Eredeti Rubens-másolatnak a másolata, amin az alkotó festéket és helyet (3x2 méteres az objektum) nem kímélve a szent családot örökíti meg. Jézuska még elég jól látszik, fénylik a képről, a családtagok jobbára megfeketedtek, de kivehetők a fényben. Mindez mellékes, az érdekes az, hogy eddig mindhárom gyermekem meg volt győződve arról a maga idejében, hogy ez a kép a mi családunkat ábrázolja, s a glóriás Kisjézus ő maga... Bánom, hogy idővel mindhárman kinőttek ebből a hitből.
Milyen jó lenne az advent arra, hogy emlékeztessük egy kicsit őket, mennyire ragyognak. Hiszen akkor voltak igazán képben, amikor azt hitték, hogy a képben vannak. Ahol meg kisjézusok vannak, ott magunk is máriásodunk és józsefülünk. Minden család szent lehet.
Barátom, látom a fejedet csóválod. Mondogatod: – Á, nem!
De ez a csodák ideje, gyere, forgassuk meg, és legyen: ámen.
A Fekete-Körös-menti (Bihar megyei) magyar közösségek mezőgazdaságának általános helyzete, Tenke község magyar gazdáinak felmérése címmel készített részletes tanulmányt a partiumi kistérségről Laskovits István falugazdász, agrármérnök.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.