Milyen nagyszerű lenne, ha legalább performansz jelleggel kikopna a világból egy csöppnyi kis időre a tárgyiasított testek őrülete, ha mondjuk nem volna nekünk ez a hónapokig tartó riogatás a fürdőruhaszezonnal.
Mert semmi sem áll távolabb a női gondolkodástól, mint a tárgyként szemlélt test. A nő, a mindenkori ezt képtelen önálló egységként kezelni, nem tud eltekinteni például a hasizmok mögött megbújó embertől. A nő, a mindenkori tőle teljesen idegen módon mégis folyamatosan testének fenyegető árnyékában él, energiáinak jelentős része e test körvonalainak fenntartásával vagy éppen megváltoztatásával telik, és mindez nem főként belső késztetés, hanem állandó külső kontroll mellett.
Már jóétkű óvodás lányaikat riadtan szemlélik az anyák, s e lányok később is folyamatosan ellenőrzöttek: ha kerekednek azért, ha nem híznak, azért. Sokan nem a kisbabát nézik a gyermekágyas nő mellett, hanem azt vizslatják, milyen lett az alakja a kismamának. Pedig a szülés – hogy felejtjük ezt a régi tudást – megvisel, soha senkinek nem lesz jobb utána a teste, sőt olyan sem, mint amilyen azelőtt volt. Hiába a visszavékonyodott alak, a büszkén viselt miniszoknya, valami valahol emlékeztet arra a hatalmas igénybevételre, amely egy másik élet kihordásának és világra szülésének a velejárója. Később a test óhatatlanul romlani kezd, nehéz elfogadni a pirosló-kéklő hajszálereket, a szaporodó anyajegyeket és foltokat, a színek fakulását, a bőr megnyúlását.
Az érintett nő, a mindenkori és főként a kelet-európai közben élete szinte minden fázisában otthontalannak érzi a testét: látjuk például a strandon, hogy a szép testű fiatal lányok gyakran még frusztráltabban viselik a fürdőruhát, mint a romló korosabbak. És ha alaposabban körülnézünk odakinn: tényleg igencsak romlók a korosabbak. Vajon mi lehet az oka annak, hogy miközben a magazinok ostorozó fröcsögése, kondidzsihádja, az életmód- és sportpropaganda, a gasztrobiznisz, a füttyögő építőmunkások, az átható tekintetű volt osztálytársak mind megszállottan a szép testet keresik és követelik, mégis korán buggyannak a hájak, kopnak a térdek, ereszkednek a tokák és önmaguk árnyai az egykori izmok?
Egy női magazinban most azt mondanánk talán: mert egy idő után mindenki megtanul örülni annak, ami az övé. (És a következő oldalon a Katicának sikerül: hat lépésben a formás popsi felé című cikket közölnénk.) Ha népszerű pszichoguruk lennénk, talán azt mondanánk, mert mindenki lusta kanapélakó gyávanyúl, aki hájat növesztve védekezik az ellen, hogy bátran szembenézzen önmagával. Ha életmódguruk lennénk azt mondanánk, mert mindenki önigazoló tésztaarc, és nem mozog, és nem eszik tökmagolajas salátát zabkásával. Ha pedig a legköznapibb érvet idézzük: mert nincs idő és nincs pénz a testtel való foglalkozásra. Mindez igaz, de valahogy ezek az érvek mégsem elegendők.
A hibáztatás, a bűntudatkeltés, az uniform elvárásrendszer még senkit nem ösztönzött hatékonyan semmire, és az a baj, hogy a fogadd-el-a-tested-olyannak-amilyen is erőltetett mantra csupán, és nem visz előre. Az eredmény remekül látszik, ha kimegyünk a strandra. Megoldást persze nem tudok, talán jó lenne kicsiben kezdeni valamiképp: apákkal, akik mellett lobogó hajú, gyönyörű királykisasszonyoknak érzik magukat a lányaik, tornatanárokkal, akik nem habzó szájú diktátorok, hanem ösztönzik a mozgás örömét, és sok példamutatással, megerősítéssel, biztatással mindenhonnan. Nem a szép testért, hanem a komfortos testérzetért. Mert akkor mindegy, hogy jön-e a fürdőruhaszezon.
A Fekete-Körös-menti (Bihar megyei) magyar közösségek mezőgazdaságának általános helyzete, Tenke község magyar gazdáinak felmérése címmel készített részletes tanulmányt a partiumi kistérségről Laskovits István falugazdász, agrármérnök.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.