Divat régen és ma: öltözékkiegészítők nyomában

(folytatás előző lapszámunkból)

A nőknél számos társadalom megkülönböztette a lányokat az asszonyoktól, azzal is, hogy elfedték-e a hajukat vagy sem. Hajadon szavunk is azt jelzi: a szépség, fiatalság fontos kelléke volt a szép hajzat. A hajadonfőtt pedig a mai napig azt jelenti: fejfedő nélkül, s hajadonfőtt csak az járhatott, akinek még nem kötötték be a fejét.
A férjhez ment asszonyok főkötőt, kendőt viseltek. Középkori szép példája ennek a Magyar Nemzeti Galériában őrzött M. S. Mester által festett Vizitáció című kép. Mária és Erzsébet fejét is sajátos fehér kendőkompozíció fedi. A mai magyar népviseletek némelyike még őrzi a lányok pártáját. Az asszonyok főkötői az idők során egyszerűsödtek, sokszor már csak a fejtetői kontyot takarták. Csodálatos gyöngyös főkötőt őriznek a Magyar Nemzeti Múzeumban. A Brandenburgi Katalint – Bethlen Gábor második feleségét – díszítő fejék a 17. századból származik. A nála húsz évvel idősebb férjét háromévi házasság után eltemető asszony nem egészen egy évig Erdély fejedelme volt. Korabeli krónikák tanúsága szerint szerette a táncot, a bálokat, a könnyed életet. A fátyol is emelte a női öltözet szépségét, s viselőjének sejtelmességet kölcsönözhetett. Speciális fejékesség a tiara, ami különleges szerepet jelzett, például királynőséget. Ma a szépségkirálynék korában nincs olyan kislány, aki ne ismerné e darabot. Többjük kicsinyként hordja is, igaz műanyagból készítettet.

A szép ruhák s a nemes, varázslatos kiegészítők hatásaként állítólag I. Sándor cár egy magyar főrangú bál után azt mondta, hogy olyan a magyar nők társasága, mintha csupa királynő jelent volna meg.

A kalap is meghonosodott a női viseletben, a kezdetekben a férfiakéval hasonló formában. A magyar férfikalapok díszéül a különféle tollak (például daru), árvalányhaj szolgáltak. Ázsiában a nagykarimájú szalmakalap praktikus szerepet játszott, a rizsföldön hajladozókat is védte a napsütéstől.
A hosszított kalap, a cilinder divatja nem sokáig tartotta magát. Napjainkig hihetetlen metamorfózison esett keresztül a női fejfedő, hogy néha visszatérjen önmagába. Sissi bajor hercegnő öltözékét fényképen őrzi a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnoka, amely alapján a gödöllői Gras­salkovich-kastélyban látható ideiglenes kiállításon Czédly Mónika újraalkotta ruhái mellett kiegészítőit is. Az 1800-as évek közepén hordott rekonstruált szalmakalap harmonikusan egészíti ki az akkor divatos taftruhát, s ma is vállalható lenne. Életem egyik legérdekesebb élménye volt, amikor grófi esküvőn vehettem részt egy dél-franciaországi középkori katedrálisban. Az ünneplőkkel tömött templomban a női résztvevők fején – szinte mindenkién – olyan költeményeket láthattam, mintha egy kalap-divatbemutató kifutójánál ültem volna. Volt a ruha anyagával harmonizáló, fátyolanyagból készült, különleges, többemeletes. Kedves ismerősöm malomkerék nagyságú fejfedőjén egy egész, élethű madárfészket alakítottak ki, csőrüket nyújtogató fiókákkal…, és nem láttam két egyforma alkotást.

A kesztyűknek az öltözék kiegészítésében részben praktikus, részben illembeli szerepe volt.

Védtek a hidegtől, vagy egyes tevékenységeket segítettek. A kanadai indiánok által a fonáshoz használatos szép kesztyűt kaphattam lencsevégre egy Calgaryhoz közeli kiállításon. A hölgyeknek például színházi előadáson hosszú kesztyűben illett megjelenni. Ugyanakkor, ha egy úriembernek arcába vágták a kesztyűt, az párbajra való kihívást jelentett. Manapság néha elgondolkodom, a tömegközlekedésben nem lenne-e célszerű egészségügyi okokból bevezetni a használatát.

Ki ne ismerné az egyiptomi sírokból előkerült csodálatos arany ékszereket, a római kori, korabeli magyar sírokban talált öltözékkiegészítőket?

Az ékszer az őskor óta elterjedt. Szorosabb értelemben minden olyan dísztárgyat annak tartunk, amit az ember a testén visel: fülbevalók, nyakékek, karkötők, gyűrűk, tágabb értelemben a díszes öltözetkiegészítők: övek, csatok, kapcsok, gombok, tűk, fátyol- és melltűk.

Az ékszerek funkciója is többféle lehet. Egyrészt díszítenek, másrészt közvetíthetik a személy társadalmi helyzetét, harmadrészt pedig amulettként is szolgálhatnak.
Az öveknek minden kultúrában elsődlegesen gyakorlati céljuk volt. Készítették bőrből, textilből, bronzból, fémszálakból, csontfaragásokkal, ezüstlemez veretekkel, négyszögletes, ovális csatokkal. S rajtuk gyakran erszény lógott, amint Kálti Márk Képes Krónikájában áll: „…Szent Imre…Szent atyja aranyos erszényt hordott övén, telve színezüst dénárokkal, és midőn szegényt látott, nyomban odament és saját kezével gondoskodott róla.” Erzsébet királynéról úgy tudom, kedvelte az úgynevezett berni övet, ami széles, s elöl háromszög alakban nyúlik fel a derékra. Viseletét csak igen karcsúaknak ajánlom!
A középkorban híres volt a magyar ötvös- és ékszerkultúra. Ötvöseink főleg Felvidéken és Erdélyben működtek. Még a szomszéd népeknek is feltűnt a magyar urak keleties pompaszeretete. A Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállításán látható olyan nagy fadoboz, tárló, amely egy mentéhez, dolmányhoz való, cserélhető pitykéket, gombokat tartalmaz. Ezek a díszek a méltóság, vagyon megjelölésére szolgáltak.

Az ékszerek egyrészt természetes – ásványi, növényi, állati eredetű – anyagokból, aranyból, ezüstből, másrészt ipari termékekből, üvegből, porcelánból vagy különböző fémötvözetekből készülhetnek. Sajátos fajtája volt a nyakláncoknak a „lázsiás”, amit a reneszánsz korban ezüstpénzből készítettek. A nők előszeretettel hordtak igazgyöngy és korall ékszereket. A hamis gyöngysor Coco Chanel védjegyévé vált, az általa tervezett ruhák kiegészítőjeként. A fülbevalók terén sem nyújt sok újat a ma divatja. Ezt bizonyítja például a Lány gyöngy fülbevalóval című rejtélyes arckifejezésű festmény. A holland Jan Vermeer festő által 1665 körül megfestett alkotás a női fejfedők egy típusának is jó példája, hiszen másik címe: a Turbános nő.
A gyűrű is közkedvelt ékszerként jelenik meg az évezredek folyamán. Érdekesség, hogy a középkori népszokásokban csak a menyasszony kapott: ez volt a foglaló, amit a vőlegény „feleségvásárlás” előtt adott. A pecsétgyűrűnek funkciója is volt, lenyomata a hitelesség igazolására szolgált.

A legyező az ázsiai kultúrákban a méltóság kifejezője volt. Európában is használták az idők kezdetétől. Készülhetett kemény lapokból, teknőspáncélból, papírból, vagy akár strucctollakból is. A hajtogatott legyező a 16. századtól terjedt el. A szalonokban, bálokon a hölgyek előszeretettel használták a legyezőnyelvet, amelyet az 1800-as évek elején egy francia legyezőkészítő nyomtatásban is megjelentetett.

A legyező zárt tartása például egy kérdést közvetített: szeretsz?

Persze felvetődik az, hogy kinyomtatása után mennyire volt titkosnak nevezhető e jelrendszer.
A napernyő is fontos szerepet töltött be az öltözködés kiegészítőinek történetében. Nagyon sokáig – védve a fehér bőrt – a társadalmi osztályok megkülönböztetésében játszott szerepet.
Az egyes kiegészítők használatában, azok értékében különböző felfogások alakultak ki. Evita Perón például – akinek megjelenése lenyűgözte az argentin népet – magas sarkú cipőkben járt, hatalmas kalapokat és bonyolult frizurákat hordott, és feltűnő, értékes ékszereket viselt.
Coco Chanel egyszer azt nyilatkozta: „szeretem a hamis ékszereket, mert provokatívnak találom őket, és azt hiszem, hogy szégyen milliókkal felékesített testtel végigmenni az utcán egyszerűen csak azért, mert valaki gazdag.

Talán nem tévedek, ha azt írom, napjainkban legtöbben ebben a szellemben hordjuk ékeinket.
Sok mindenről lehetne még írni, a nyakkendőkről, a táskákról, a napjainkban divatossá vált testékszerekről s a hozzájuk kapcsolódó szokásokról. Jómagam például a mai napig nem érzem jól magam, ha táskám és cipőm színe nem hasonlít egymáshoz.
S mivel ékesítjük magunkat manapság? Határtalan lehet a fantázia szárnyalása, régi korok fel­idézése ugyanúgy jelen van, mint a polgárpukkasztó forma. Mindenki ízlésének, személyiségének megfelelően válogathat. Vagy akár tervezhet, alkothat magának öltözködéskiegészítőket. Az értékmegtestesítő szerep háttérbe szorult, a harmóniára (vagy éppen a lázadó diszharmóniára) való törekvést érhetjük tetten. A tömegcikkek világában élünk, teremtsük meg egyéni stílusunkat. Ez sokszor valóban nem pénzkérdés.

Csermák Judit