Anya a hibás

Botházi Mária 2015. október 17., 19:49 utolsó módosítás: 2016. április 18., 11:55
galéria

Sajátos össztársadalmi sportunk az anyák hibáztatása. Anya mondhatni bármiért számon kérhető, ami a gyerekkel (és a családdal) kapcsolatos, és ezt odakünn a nagyvilágban – önhitten és bátran – gyakorlatilag bárki megteheti. Ha például télvíz idején az utcán sétálva pár percig födetlen fővel edzenénk a hideghez óvodás, kisiskolás korú gyermekünket, vélhetőleg szinte nem lenne felnőtt ember, aki ezért ne szólítana meg, és azt gondolná, a mi gyerekünket érintő döntésekért szabadon vállalhatjuk a felelősséget. Anyát anyaságában sokszor nem tekinti kompetensnek a világ, állandó kéretlen iránymutatásaival (biztosan éhes szegény gyerek), a lét legapróbb kérdéseit szabályozó előírásaival (nem tanította meg viselkedni, milyen anya az ilyen), amely akár azt is megszabhatja, mikor miként kell éreznie (hát nem sajnálja azt a gyereket, hát nem szégyenli magát) – bárhonnan is nézzük – azt sugallja: anya nem képes megfelelőképpen ellátni feladatait.

Sajátos kulturális háttérrel leszünk anyává: ott van velünk például Petőfi Sándor anyukája, aki az anyák állandó, gyerekre hangolt várakozásával röpül fia felé, aztán a József Attila mamája, az agyonfáradt és mindenek feletti. Belénk ég a nóta is, hogy az én jó anyámnál nincs jobb a világon, és édesanyám fehér fejkendőben (ő cipót dagaszt mindig), és velünk van Koncz Zsuzsa mamája is, akinek rövidke ifjúsága, önálló létezése a múlt homályába vész. Magyar anyaképünk valamiféle éteri lényt sugall, aki fáradhatatlan, teljes mértékben deszexualizált (értsd, többé nem nő), külseje nincs is neki, gondolatai is ritkán, inkább csak tettei (leginkább végtelen ütemben házimunkázik) és előre meghatározott életmódja (az ő élete kizárólag a családja élete). E létmód nagyszerű, többnyire heroikus, olykor müllerpéterien magasztos is, szinte anyagtalan.

Ezt a kulturális csomagot, amely szerint anya szinte nem is emberi lény, elég nehéz cipelni midőn anyává válik az ember, ám a kulturális futárszolgálat kényszerű: senki nem mondhatja például, hogy svéd anya szeretne lenni, ha már nem vagyunk svédek. Az össznépi hozzáállás az anyákhoz viszont – higgyünk benne – alakítható. Mert borzasztó malomkövek ezek: egyfelől az inkompetencia-félsz, másfelől a fenyegető tökély. Anya középütt marad, és mit tehetne mást: fáradhatatlanul igyekszik, kimondott és kimondatlan elvárások között őrlődve próbál megfelelni.

Intézményeink – talán a szocializmus öröksége is még – uniformizáló, sokszor akár értelmetlen szokásokhoz mereven ragaszkodó (azért van így, mert így szoktuk, mert ennek így kell lennie), gyakran fölülről kommunikált, elnyomó elvárásaikkal csak ráerősítenek az anyakép lefokozására.

Gondoljunk csak az orvosoknál előszobázó riadt anyákra (nem elég, hogy beteg a gyerek, anyát kardélre fogják hányni, mert valamit nem csinált jól, nyilván), óvodai szereplésre készülő anyákra (úristen, fehér blúz kell, milyen kell, biztosan nem ilyen, és mit fognak szólni, ha nem viszünk házisütit, süssünk éjjel kettőkor), szülői értekezleten megsemmisülő anyákra (milyen jó, hogy sok helyütt ma már egyéni szülői értekezletet is tartanak) iskolák előtt várakozó és persze általában a követelményekről beszélő anyákra (terjesszük el, hogy kellett mára hozni egy új kockás füzetet, és figyeljük a reakciókat: sok arcra jeges riadalom ül majd ki).

Anyát persze hagyhatnánk békében is létezni, hogy amúgy is súlyos örökségű anyaságában ne kelljen mindig inaszakadtáig igyekeznie (magyarázkodnia, védekeznie). Hisz az anyaság belülről fakad (és általában jól fakad), külső képekhez csak erővel és állandó hiányérzetet keltőn igazítható. S e hiányérzet oka éppen az, hogy a külső anyaság fáradtsága igen gyakran felemészti a belső anyaság csodáját.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.