Reformáció a templom falain kívül is

– Széken született és az idei esztendeig a mezőségi Galambodon szolgált. Milyen volt az indulása?

– Széken születtem, itt végeztem általános iskolai tanulmányaimat, majd Kolozsváron a jelenlegi Báthory István líceumban érettségiztem. 11. osztályban döntöttem el, hogy teológiára felvételizek annak ellenére, hogy elég jól ment a matematika és a fizika. Egy ideig számtantanár szerettem volna lenni, de Isten hívásának engedni kellett és én örömmel tettem. 1994-ben végeztem el a teológiát, majd egy évet segédlelkészként Magyarfodorházán és két évet Kolozsváron, a Bulgária-telepen dolgoztam. 1997-ben kerültünk Galambodra, ahol feleségemmel és három gyermekünkkel 20 évig szolgáltunk. Onnan hívott meg idén és választott lelkipásztorává az Udvarfalvi Egyházközség. Öt éve választottak meg a Maros-Mezőségi Egyházmegye esperesének.

– Milyen emlékek kötik a Mezőséghez?

A szórvánnyal foglalkozók szívesen használják a kenyér hasonlatát a szórványra, nekem is tetszik ez a metafora. Ha az egyházat, a közösséget vagy akár a magyarságot hasonlítjuk a kenyérhez, akkor a szórvány olyan, mint a kenyér héja, ami körülöleli, és egyben tartja az egészet. Egyebek mellett ezért is kell becsülni és szeretni a szórványt: ha a kenyér héja sérül, akkor a bele is előbb-utóbb megsínyli ezt. Ahhoz, hogy szeressük a Mezőséget, először meg kell ismerni a mezőségi gondolkozást. Sok türelmet, törődést, figyelmet igényel, néha sokat kell magyarázni, de ha az emberek megérzik, hogy szeretik őket, akkor megnyílnak, és ragaszkodókká válnak.

– A Mezőséget folyamatosan temetik, sokan kihalóban levő szórványnak tartják. Mi az ön tapasztalata?

– Galambod református közösségének a lélekszáma a kettőszázat sem éri el, de alig apadt az elmúlt húsz év alatt.

A Mezőségen már száz éve megkongatták a vészharangokat, hogy meg vannak számlálva a magyarság napjai, és hálásan állapítjuk meg: Isten kegyelméből még mindig létezünk.

Igaz, itt is nagyarányú az apadás, a magyar ajkúak számbeli csökkenése. Az apadás nemcsak az egykézésnek, hanem sokkal inkább a beolvadásnak, a vegyes házasságoknak és az elvándorlásnak tudható be.

– Hogyan lehet a vegyes házasságból származó és a gyakran románul beszélő gyerekekkel szót érteni vallásórán?

– Egyes gyülekezetekben a vallásórások nagy része nem beszél magyarul. Jó esetben magyaroknak tartják magukat, de egyre kevesebben beszélik anyanyelvüket. A szórványgyülekezetek gyermekeinek szervezett nyári bibliahét alkalmával is kiderült ez. Négy éven keresztül Galambodon szerveztük e találkozókat, idén pedig Várhegyen. Az uzdiszentpéteri gyerekek nem vagy nagyon rosszul beszéltek magyarul. Egyikük elmondta, eddig azt hitték, mindenki olyan magyar, mint ők: magyarul éreznek, magyarul imádkoznak, de már alig beszélik a nyelvet. Itt, a körülbelül száz gyermekkel együtt töltött napokon azonban rájöttek, vannak olyan magyarok is, akik szépen, tisztán beszélik anyanyelvüket. Ettől fellelkesedtek és olyan is volt, aki elhatározta, kérni fogja szüleit, hogy ezután otthon csak magyarul beszéljenek. Családjuk körében, az iskolában, az utcán, szinte mindenhol románul beszélnek, csak a templomban hallanak magyar szót, ahol vallásórán, kátéórán a lelkésznek románra is le kell fordítania mondanivalóját, hogy megérthessék.

– Az egyházmegyében sok közösségi alkalmat tartanak. Ez milyen hatással van a közösségépítésre?

– Egyházmegyénkhez 29 gyülekezet tartozik: igyekeztünk évről évre találkozókat szervezni gyermekeknek, fiataloknak, nőszövetségi tagoknak, presbitereknek, lelkészcsaládoknak, keresztyén értelmiségieknek és vállalkozóknak egyaránt. Idén ötödik alkalommal tartottunk sportnapokat, ahol 170 fiatal találkozott a sportpályán. Így is igyekszünk elérni fiataljainkat: ilyenkor nem vallásos együttlétre hívjuk őket, de bibliás légkörben vagyunk együtt. Egyik ilyen rendezvényen fogalmazta meg valaki: ha csak annyit értünk el, hogy egy napra a gyermekeket elszólítottuk a számítógép mellől, akkor az már nagy nyereség. Fontosak ezek az alkalmak a lelkipásztorok számára is, hogy megtapasztalják: az ifjak is megszólíthatóak, csak meg kell találni a közös hangot. Hálás vagyok szolgatársaimnak, hogy csapatban zajlik a szervezés. Újból és újból megtapasztaljuk: az egyetértésben megszervezett rendezvényeink eredményesek, így nem marad el Isten áldása sem. Örülök, hogy nem hagytak magamra kollégáim.

– Idén márciusban a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntette ki Áder János köztársasági elnök az erdélyi szórványmagyarság lelki életének gazdagítása és identitásának megőrzése iránti kivételesen elhivatott lelkészi szolgálata és közösségépítő tevékenysége elismeréseként.

– Fontos, hogy figyelemmel kísérik az egyház tevékenységét, szolgálatát, ismerik, elismerik és értékelik, amit teszünk. Ezek a kitüntetések elsősorban nem nekem szólnak, hanem egész közösségünknek, a református egyháznak. Mi a munkát elvégezzük, s ha ezt elismerik, örvendünk. Minden elismerést, díjat a helyén kell kezelni. Tény, hogy jól esik az embernek a dicséret, de alázatosan kell fogadni. Ugyanakkor egy kitüntetés erőforrás is egyben: löketet ad a további munkához. Amikor átvettem a díjat, elmondtam: Istené a dicsőség mindenért, amit sikerült elérni. Az elismerések arra köteleznek, hogy még hűségesebben végezzem, végezzük a szolgálatot.

– Lelkészi hivatása mellett a Mezőséget támogató Pro Economica Alapítvány kuratóriumi tagja. Hogyan látja ennek az új támogatási formának a hatékonyságát?

– Magyarország kormánya kiemelt figyelemmel kíséri a magyar emberek életét, helyzetét, örömeiket és gondjaikat. Mint tapasztaljuk, nemcsak erkölcsi és szellemi téren nyújt jelentős támogatást, hanem anyagiakban is.

Jelképesnek tartom, hogy éppen a Mezőséget választották ki a gazdasági fellendítő projekt első helyszínéül Erdélyben.

Fontos, hogy a vállalkozások mellett a magánemberek is támogatáshoz jutnak. A meghirdetett pályázat iránt nagy volt az érdeklődés, a pályázásai határidő véget ért, ezután zajlik a benyújtott iratok elemzése, a kiértékelések. Kecskés Csaba unitárius esperes társammal együtt szolgálatként vállaltuk el a kuratóriumi részvételt azért, hogy segíthessünk célba juttatni a támogatásokat.

– A Reformáció 500 jegyében vehette át nemrég az Orbán Balázs-díjat. Mi az, amit ebből a sok ünnepléssel töltött évből tovább kell vinnünk?

– Egyházmegyénkben együtt ünnepeltünk Nagysármáson, majd a Maros megyében működő négy református egyházmegye közösen ünnepelt a Vártemplomban és a sportcsarnokban, illetve több más rendezvényünk is volt. A közös reformációs rendezvényre készített plakátjainkon nemcsak az szerepelt, hogy Reformáció 500, hanem az, hogy Reformáció 500 plusz. Lehet, nem mindenki vette észre ezt, de rendkívül hangsúlyos. Ezzel akartuk jelezni: az ünnepségsorozatnak, a reformációnak folytatódnia kell. Hálásan emlékezünk a kezdetekre, de Isten azt szeretné, hogy folyamatosan megújuljunk.

– Az egyháztagok vajon hogyan élik meg ezt a pluszt?

– Örömmel hallottam, hogy a magyarországi református egyház vezetősége azon gondolkozik, hogy a jövő évet az evangelizáció évének nyilvánítsa. Életbevágóan fontos, hogy nyissunk a világ felé, és egyre hangsúlyosabban vigyük ki a templom falain kívülre az evangéliumot.

Ha azt hisszük, hogy a kívülállókat a templomban kell várnunk, akkor tévedünk. Eddig is voltak ilyen szolgálataink a kívülállók felé, de a jövőben ezt még hangsúlyosabban kell tennünk.

A plusz azt is jelenti, hogy ebből még többet vállaljunk fel. Nyilván az alap az egyház üzenete, a tartalom nem változik, hiszen Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz. Azt viszont újból és újból végig kell gondolni, hogy ezt az örök isteni üzenetet hogyan juttassuk el minél több emberhez, minél inkább érthetőbb módon. Ma is az immár kétezer éve hangzó örömüzenetre van szüksége az embereknek, de az üzenet átadásának a módozata, formája változhat, és változnia is kell. Klaus Douglass evangélikus lelkipásztor szerint aki azt akarja, hogy az egyház úgy maradjon meg, ahogy van, az nem akarja, hogy megmaradjon. Feltétlenül kell a folytatás, ezt keressük, ezért imádkozunk. Isten kegyelmében bízva reméljük, jövőre Reformáció 501 lesz.