Illojális jószolgálat

Románia „létrehozásának” százéves centenáriumát úgy fogja „ünnepelni” az ország, hogy a nagyobbik része ugyanazokban a szindrómákban szenved, mint száz évvel ezelőtt: ugyanaz a magyargyűlölet a mozgatórugója, ugyanaz az ellenségesség az éltetője, s ugyanolyan keveset tud a világról, országáról és saját magáról, mint akkor. Mert az elmúlt száz évben e nagyhatalmak kegyétől létrejött államban vajmi keveset foglalkoztak az igazán fontos problémákkal, könnyebb megoldás ugyanis a társadalmi kohézió fenntartására az ellenségkép formálása. Romániában márpedig az ellenség mi vagyunk: ebben semmi sem változott az elmúlt évtizedekben.

Kelemen Hunor RMDSZ-elnök nemrég kissé meglepő őszinteségű interjút adott a kolozsvári Szabadságnak, amelynek tulajdonképpen utolsó bekezdéseit kapta fel a román sajtó. Az persze arra a részére fektette a hangsúlyt, ahol az elnök elmondja: a románság ne várja el tőlünk, hogy kézen fogva ünnepeljük majd velük a „nagy egyesülést”. Az RMDSZ elnöke kertelés nélkül fejtette ki azt is, hogy miért: mert az elmúlt száz évben a román állam nyíltan arra törekedett, hogy felszámolja a kisebbségeket, hogy felszámoljon a társadalomban mindent, ami nem román. Ez a szándék egyértelmű volt a két világháború között, egyértelmű volt Ceauşescu Romániájában, de „1989 után szintén lehetett gyakran ezt a ki nem mondott törekvést érezni”.

Kelemen szerint arra már nincs esély, hogy 2018-ig változtatni lehessen a román és a magyar társadalomban megrögzült félelmek eltüntetésére. De „a legnagyobb hiba az lenne, ha 2018-ban beburkolóznánk sündisznóállásba, és egy éven keresztül csak félnénk, rettegnénk és siránkoznánk”. Ezért úgy véli, el kell mondani, amit gondolunk, de a másik bőrébe is bele kell bújni valamennyire.

Nem szokásom, de most beleolvastam az Adevărul hírportál témába vágó facebookos megosztása alatti hozzászólásokba: ha ezeknek az embereknek a bőrébe kell valamennyire bebújnom, lehet, hogy újjá kell születnem. Az olvasható „gondolatok” között a legenyhébb volt az, hogy ha nem akarunk velük ünnepelni, húzzunk el az országból, nyitva áll a kapu. Menjünk a Magyarországunkba, büdös hontalanok stb. Felesleges ezt tovább sorolnunk, ebben semmi újdonság. Ami az igazán elrettentő, az ilyen sémájú hozzászólások elsöprő aránya. Nem végeztem kutatói igényű számolást, de a poszthoz érkezett több száz hozzászólás közül legalább három tucatot is el kellett olvasnom, míg a következőre bukkantam: a román állam saját magának köszönheti, hogy teljesen elvesztette a magyar nemzetiségű polgárainak lojalitását. S ez a vélemény is egymagában lógott a többi között: szinte senki nem lájkolta, nem reagált rá. Hogy mit gondolnak Facebook-buborékjaikban a „tömegek”, ebből lehet következtetni.

Építőbb talán, ha két olyan megnyilvánulást is megemlítünk, amelyek árnyaltabban közelítenek a témához.  A 22 című folyóirat publicistája, Andrei Cornea szerint Kelemen nyilatkozata nacionalista és empátiamentes, de igaz. Úgy véli, arra volna a leginkább szükség, ha a románok és a romániai magyarok felhagynának az etnikai alapú hazafiassággal, ami százötven éven át ellenségeskedést szült, s helyettesítenék ezt egy alkotmányos, polgári hazafiassággal, amelynek alapjai az olyan értékek volnának, mint a szabadság, jogegyenlőség, tisztelet és a másik sajátosságai iránti empátia.

Szerinte sincs azonban esély erre 2018-ig, így nagy a veszély, hogy ez inkább a nagy szakadás éve lesz. Gabriel Liiceanu filozófus még a Kelemen-interjú megjelenése előtt kifejtette: szoborállítás helyett autópálya-építéssel kellene ünnepelni a centenáriumot. Rámutatott: száz évvel a „nagy egyesülés” után sincsenek valójában összekötve egymással az egykori fejedelemségek, de az ország sincs összekötve Nyugattal.

Egyesek Kelemen Hunor román állampolgárságának megvonását követelik 2017 Romániájában. A szász államelnök pedig népe nevében biztosítja a hangoskodókat: ők lojálisak, s együtt ünnepelnek az országgal. Maradunk mi, magyarok, az örök ellenség. Elvégre ezzel is jó szolgálatot biztosítunk az országnak.