Érmelléki számvetés halottak napja után

Soha ennyi elhanyagolt gondozatlan sír nem volt még a Partiumban, illetve az Érmelléken, mint manapság. A temetőkerteket járva szomorúan szemléli az ember, hogy sok hantot úgy benőtt a dudva, az akác vagy az orgonabokrok sarja, hogy a fejfák is alig látszanak ki belőle. Nem százéves sírok ezek, csak „gazdátlanok”. Egyrészt a közeli hozzátartozók elhaltak, a harmadik nemzedék zöme pedig külföldön keresi a kenyerét. Másrészt

a múlt századbeli halottkultusz is elmaradt az évtizedek porában, hiszen az elfásult, a hétköznapok nyomorúságában tengődő ember már csak a saját életét képes gyászolni.

A felgyűlt gondokkal küszködve elmaradtak a heti vagy a havonkénti temetőlátogatások, sírhantápolások. Az ember a napi túlélés csapdájában vergődik beszűkülve kis zárt világába, amelyből már semmilyen esemény nem képes kimozdítani. Paradox módon minél nagyobb adatözön zúdul rá, annál szűkebb világba menekül, ily módon alakítva ki saját önvédelmi rendszerét. Pedig egykoron a sírkertekről legendák szóltak.
Az Érmelléken még a múlt század közepén is fénykorukat élték a temetőkről szóló történetek, hajmeresztő látomások, lidércfények, menyasszonyi ruhában eltemetett hazajáró hajadonok, gonosz lélek kísértette teliholdas éjszakák mendemondái. Mindezek mindenszentek, illetve halottak napján elevenedtek meg leginkább.
Mindezeket a halálhoz fűződő hiedelmek határozták meg. Általános meggyőződés volt, hogy a lélek a halál után egy ideig még a halott testének közelében tartózkodik, illetve az élők között bolyong, majd csak bizonyos idő után távozik a túlvilágra. A merev testtel szembeni félelem táplálta leginkább az olyan szertartások kialakulását, amelyeket az élők saját megnyugtatásukra gyakoroltak. Erdély-szerte is akadtak hasonló szokások szép számmal, amelyeket a halottas házak még az ötvenes-hatvanas évek végén is szigorúan betartottak.

Az Érmelléken a temetőket leginkább a homokdombok oldalában alakították ki. Még néhány évtizeddel ezelőtt is, amikor nem voltak ravatalozók, azokhoz a házakhoz, ahol halott volt, a temető árkából szekérnyi sárgahomokot vittek haza.

Ezt szétszórták az udvaron és az utcafronton is – ezzel jelezve a szomorú eseményt. Ilyenkor megállították az órákat, letakarták a tükröket, a rokonsághoz tartozók pedig gyászszalagot kötöttek a karjukra, vagy annak egy darabkáját a felsőruhára tűzték.
A halottat virrasztáskor megérintették, hogy annak bolyongó lelke ne kísértse őket az elkövetkezendő napokban.    A múlt század közepéig a halottak igencsak „visszajártak” hozzátartozókhoz, barátaikhoz elmondani mi van „odaát” és mit tegyenek az élők annak érdekében, hogy nyugodalmat találhassanak.
A hatvanas évek elején a jószágetetés után átballagtak egymáshoz a szomszédok. Szüret utáni időszak volt, a must már karcosodott a hordókban, lehetett belőle egy kis bátorságot gyűjteni. A portákon a gazda sokszor megfordult a pincében, hiszen többször is meg kellett azt ízlelni a férfiembernek, hogy véleményt tudjon alkotni az Isten adta nedű minőségéről. Így esett meg, hogy ilyenkor előkerültek a halottakhoz fűződő történetek is, amelyek a gyermeksereget az „ágyfűbe”, a nagy tornyos ágy egyik belső zugába zavarták. E dermesztő mesék ellen ez szolgált a legbiztosabb menedékül. Sok szomszédnak volt tapasztalata a „visszajárók” esetében. De volt, akit a fiatalon elhunyt felesége kísértett a lesrófolt petróleumlámpa fényénél, aki olykor még a frissen fejt tejet is kiitta a sajtárból. Ezt a gazda annak tudta be, hogy éppen akkor csapta a szelet valami fehérnépnek, ugyanis özvegyen, asszonykéz nélkül mit ér a ház. Hát fejni sem igen járt ki egyedül a történtek után, még viharlámpával sem, hiába bőgött a Rózsi meg a Terka nevű tehene az istállóban. Esténként a sógornak is szemmel kellett tartania e műveletet. Bár az özvegy minden november elsején a legszebb fehér krizantémokat vitte ki elhalt nejének.
A hatalmas faragott komódok porcelánfogantyús fiókjaiban csipkés szemfedelek egy-egy darabkája emlékeztetett a felmenőkre, név szerint. Ilyen módon tartották illendőnek megőrizni emléküket.

Ha a „nagyházban” halottak napjának előestéjén kigyulladt a tejüvegű láncos lámpa, kihúzták a márványlapú komód nagyfiókját, és számba vétetett valamennyi időrendi sorrendben.

A tornácok belső falán már ott lógtak a hatalmas papírkoszorúk és több vödörnyi krizantém fanyar illata terjengett a konyhákban. Néha kétszer is fordultak a családtagok a temetőig és vissza. Majd otthon a „nagyházban” is meggyújtottak egy fehér gyertyát, s imádkoztak valamennyi lélek nyugalmáért. A bolyongókért is. Mert hátha igaz a fáma.
A kilencszázas évek öregjei legtöbbször azt is meghagyták végrendeletükben, milyen ruhában temessék el őket, hol legyen a végső nyughelyük, és mennyi ideig gyászolja őket a család. Amelyik közeli hozzátartozó nem tartotta be, annak saját lelkiismeretével kellett számot vetnie. A régi nemzedékek éltes korú emberei mindig azt mondogatták: őket csak a drága anyaföld fedje, semmi több, mert hogyan fognak ők az Úrban feltámadni, ha kövek közé betonozzák csontjaikat. És csak a drága jó „ákácfakereszt” vagy csónakfejfa jelezze fejük irányát, semmi több.
Az emberek nem is tértek ki ilyen óhajok elől soha eme vidéken. Mert a szeretteik lelki nyugalmánál semmi sem volt szentebb e földön. Talán csak a sajátjuk, ha olykor számot vetettek vele a „nagyház” belső zugában.