Az európai parlamenti választások tétje

A mai magyar közélet a legjobb példa arra, hogy az igazság nincs mindig középen. Ez leszögezhető annak ellenére, hogy azoknak is igazuk van, akik szerint a közbeszédet a szekértábor-logika irányítja, és mindkét fél diabolikusnak festi le a másikat. A helyzet viszont az, hogy az egyik oldalnak minden lényegi állításban igaza van. Az ellenzék győzelme tényleg csődbe vitte volna az országot, e pártegyveleg valóban képtelen lett volna ellenállni a globalista nyomásnak, az ellenzék politikai garnitúrája pedig alkalmatlan arra, hogy koherens jövőképet fogalmazzon meg, és kormányképes csapatot állítson ki.
Ráadásul

az ellenzéki propaganda teljes mértékben elszakadt a valóságtól, mint ahogy egyébként Európa-szerte a balliberális erők által uralt fősodratú média nemcsak elbeszél a tények mellett, de igyekszik felépíteni egy alternatív valóságot.

Ebben a migránsok egyrészt munkaszerető, beilleszkedni vágyó, pénztárcákat megtaláló és a hatóságoknak becsületesen leadó, gyermekeket mentő elemek, másrészt az egekbe szökő bűnözési mutatók nem léteznek, s még sorolhatnám.
A magyarországi ellenzék tényhamisításainak vonatkozásában könyvtárnyi irodalom idézhető, álljon itt egy idézet Gréczy Zsolttól, aki szerint a rendszerváltás óta nem volt ilyen elégedetlenséghullám Magyarországon. Miközben a hetek óta keltett botránysorozat épp abban különbözik az eddigiektől, hogy felülről vezérelt, erőltetett, erőtlen és tragikomikus. Ez nem elégedetlenséghullám, hanem pártaktivisták módszeres botrányokozása, amelynek célja: a kormány ellen heccelt pár ezer ember mozgásban tartása és a társadalmi elégedetlenség látszatának keltése a nyugati média számára. Mert ugyebár a nyugati híradásokat idézni lehet majd a hazai sajtóban.

Nem ritka megoldás, hogy az anyaországi ballib média egyik ágense hamis helyzetjelentést ír egy tekintélyesként beállított külföldi lapba, amit utána etalonként idéz a kollégája itthon.

Annyit sikerült elérni a komprádor, idegen érdekeket kiszolgáló ellenzéknek, hogy az EP napirendre tűzze a magyarországi helyzetet megtárgyalását. Az eddigiekben láthattuk: a fősodratú média és politikum a legtöbb esetben a legalapvetőbb tényekkel sincs tisztában. A magyarországi tüntetésekről szóló híradások eltagadják a valóságot, sőt hamisítanak. A média ugyanazt játssza, mint az alaptörvény elfogadása után: a „tájékozott, felkészült, szakmailag kifogásolhatatlan, tárgyszerű” nyugati lapok munkatársai egyszerűen el sem olvassák a szóban forgó jogszabályt, amit az ellenzék vérlázító demagógiával „rabszolgatörvénynek” nevez, mint ahogy anno Magyarország új alkotmányát sem olvasták el. Orbán Viktor jelezte: nem kíván részt venni e komédiában, amelynek célja a hangulatkeltés és Magyarország pellengérre állítása.

Orbán nem véletlenül szálka a globalista világhatalom szemében: következetesen migrációellenes, retorikája feszes és logikus, védi nemzete és hazája érdekeit, s mindenekfelett még sikeres is.

Nosza gyengítsük meg! – ez a logikája annak, ami nemzetközi fronton 2010 óta történik vele szemben.
A Fidesz 50% felett teljesített mind 2009-ben, mind 2014-ben. Nem véletlen, hogy a miniszterelnök is erre helyezte a hangsúlyt a velejéig hazug Sargentini-jelentés tárgyalásakor elmondott emlékezetes beszédében. Itt nem lehet arra hivatkozni, hogy „lejt a pálya”. Azt tudja az ellenzék, de a nemzetközi ellenfelek is, hogy egy 50% alatti Fidesz-eredmény megtörné a kormánypártok lendületét, és erőt adna az egyre inkább egységes tömbként működő ellenzéknek. A jelek szerint senkit nem zavar az Orbán-gyűlölet által összetartott oldalon, hogy minden választásnak van egy másnapja, és ha netán sikerülne 2022-ben a Fideszt 50% alá szorítani, akkor működőképes kormányt kellene alakítani olyan erőknek, amelyeknek egyetlen közös pontja az „O1G”. (Ez a rövidítése Simicska Lajos négy évvel ezelőtti trágár kiszólásának, amelyben a magyar miniszterelnököt egy közkeletű, g betűvel kezdődő pejoratív jelzővel illetett.)

Erdélyben az EP-választás jó alkalom lenne az összefogásra. A három magyar párt közös listán indulásával jó eséllyel be lehetne juttatni három magyar képviselőt. Ám Kelemen Hunor elutasította a gondolatot. Ő az erőpolitikában hisz, úgy véli, megkapja majd a magyar kormány médiasegítségét akkor is, ha lesöpri az autonomista pártokat a színről. Érvelése, miszerint az RMDSZ identitását adná fel a koalíciós ajánlat elfogadásával, egyszerűen nem vehető komolyan.

Magyar nemzetpolitikai szempontból egyébként nem az a fő kérdés, hogy lesz-e koalíciós lista Erdélyben, vagy hogy Felvidéken melyik magyar szavazói hátterű párt lesz sikeresebb, de még csak az sem, hogy a Fidesz 52 vagy 60%-kal győz, hanem az, hogy 50% felett végez-e, vagy sem.

A dolgok jelen állása szerint erre minden esélye megvan: az ellenzék romokban, a Fidesz kampányüzenetei igazak és előremutatóak, a tábor fokozott mobilizálására minden eszköz adott. Ott állnak a siker kapujában, már csak a labdát kell egy jól irányzott rúgással bejuttatni a hálóba.

A tét hatalmas, első ízben az EU történetében. Az európai polgárok, ha erős ellenszélben is, a fősodratú média megannyi hamisítása által befolyásolva, de mégiscsak nemet mondhatnak a kevert fajú Európára, ami százéves távlatban a muzulmán monokultúra Európáját jelenti. A nemzetközi baloldal első számú jelöltje, Frans Timmermans, miként arra Orbán Viktor is rámutatott, Soros marionettfigurája. A választáson a bevándorláspárti erők, az Egyesült Európai Olvasztótégely hívei mérkőznek meg a bevándorlásellenes erőkkel, a Nemzetek Európájának híveivel.
Magyarországon új törésvonal bontakozik ki: a globális és a lokális erők küzdelme zajlik. Az ellenzék teljes egésze, beleértve a Jobbikot, a globalisták oldalán áll, míg a kormány képviseli az ellenállást. Magyar megmaradás csak az utóbbi égisze alatt képzelhető el.