Az egyeduralom harminc éve

A szórványban élő magyarok olykor rácsodálkoznak arra a vehemenciára, amellyel a tömbben élő nemzettársaik elmarasztalják, sőt olykor durva, kritikus hangnemben kritizálják az RMDSZ-t. Jómagam életem majdnem felét szórványban töltöttem, így tapasztalattal és jó viszonyítási alappal rendelkezve mondom: a magát érdekképviseletnek nevező pártnak valóban nagyobb az ázsiója Erdély, Partium és Bánság azon területein, ahol már csak mutatóban maradtunk az elmúlt száz, de az is lehet, hogy 30 esztendő múltával. Legtöbbször nem is értik, miért fakad ki annyi keserűséggel a homogén régióban élő újságíró, amikor e szervezetnek a harmincéves burjánzásait kénytelen nyesegetni. Vagy próbálja helyretenni, amit még helyre lehet, de legtöbbször süket fülekre talál.

Az RMDSZ a tömbben élő magyarokba a kilencvenes évek óta sulykolja az olyan szlogeneket, hogy egységben az erő. S főleg azt, hogy aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére.

Vagyis nana, a Nagy Testvér mindent lát, mindent hall, és számon tart. Tehát a magyarok lakta területeken maradt az egypártrendszeres egyeduralom, annak ellenére, hogy az elmúlt húsz évben nemegyszer voltak kitörési próbálkozások egy nemzeti oldal létrehozására. De azon a kevés szavazóbázison, amely megértette e törekvés lényegét, akkora volt a nyomás és az ellehetetlenítés, hogy hamarosan belefásult, érdektelenné vált, kilépett a közéleti szerepkörből és feladta. Páran pedig visszaoldalogtak egy kis kegyelemkenyérért. Annál is inkább, mivel a megalakulása után (2001) néhány évre akkora volt a kísértés a vezérpárt választási listájára kerülni, hogy néhány garasért egyesek feladták érte a nemzeti oldal minden törekvését, ami pár polgármesteri széket és néhány jól fizető állást jelentett a polgári párt vezetői számára.
Pontosan tíz évre rá újabb próbálkozás történt az egypártrendszer igájából való kitörésre. 2011-ben egy másik nemzeti értékeken alapuló politikai szervezet vállalta fel a hoppon maradt polgári réteg ügyét. E politikai szervezet mintegy évtizede küzd az ellen a tévhit ellen, hogy a 30 éves egyeduralmi magyar párton belül csak a baloldali eszmék életképesek, mi több, egy párton belül nem lehetséges másfajta gondolkodás, nincs helye más platformnak, ami megférne egy légtérben a tulipánnal. Ha mégis felüti fejét valami effajta „vírus”, azt radikálisan ki kell irtani a magyar egypártrendszeres közösségből – jött számtalanszor az utasítás a Bihar megyei szervezet fő korifeusaitól, de nem csak.
És a tömbben élő magyarok vagy betörtek, vagy ellehetetlenedtek mind megélhetési vonalon, mind a kialakult ellenséges viszonyok miatt. Ha mégis engedtek a nyomásnak, akkor jó pártaktivisták módjára – karöltve a klientúrával – kötelességük volt folyamatosan zaklatni minden fórumon az „elcsángált” társakat.

Ezek a folyamatos sakkban tartások, retorziók vezettek a mai állapotokhoz, ami magyarországi kampánysegítség nélkül 3,8 százalékra csökkentették a szavazóbázist a kezdeti 7 százalékról.

Addig irtották a „vírust”, amíg rendesen megtizedelték saját magukat.
Visszatérve a szórványmagyarság értetlenkedéseire. Ide tartozik, hogy olyan településeken, ahol több párt vagy legfeljebb két erősebb közt (legyenek azok akár románok is) oszlik meg a hatalom, nincs akkora nyomás azokon, akik ide vagy oda teszik le a garast. Választások után, ha változik is a felállás, esetleg csak a jobban fizetett tisztségek kerülnek „árverésre”, de nálunk egy cipőgyári alkalmazottnak is veszélyben forog a megélhetése, ha a főnöke éppen a magyar vezérpárt önkormányzati képviselője, és pechére kiderül, hogy nem az örök időkre fennmaradni készülő pártra pecsételt. Ami ugye egy szórványvidék kisvárosában nem téma, azaz nem jelent veszélyt a megélhetésre, mert a kutya sem ellenőrzi, hova nyomta a pecsétet. Ergo, a kaptafagyárból sem rúgnak ki senkit.
Nálunk, a homogén területeken nagyon is téma, ki hova adja a voksot. Sőt

a szórványban élőknek a lidérces álmaikban sem fordul meg, mi mindennel kell számolnia, megküzdenie az „elcsángált” magyarnak az egyeduralom képviselőivel szemben a túlélésért,

ha netán nem úgy látja a világot, mint a kommunista múlttal rendelkező városi vagy falusi elöljáró. S ha mindezek ellenére sem ment még világgá, ahogy a többi társa, választás hiányában átszavaz a román pártra, amit inkább csak negatív szavazatnak szán, hogy bosszút álljon, ahol tud.
Az említett két nemzeti párt jelenlegi „frigye” hosszabb távon hozhat ugyan némi változást, esetleg új helyzetet teremt. A kilencvenes évek megkopott retorikáját már nem lehet eladni a választóknak, a románoknak sem érték az a 3,8 százalék. Hacsak ott fent nem Teleormanra számítanak megint.