HIRDETÉS

Székelyföld régi focicsapata

2017. augusztus 22., 22:43 utolsó módosítás: 2017. augusztus 23., 00:24

Három évet töltött a labdarúgó élvonalban Marosvásárhely csapata. A legutóbbi idényben az ASA csúfosan leszerepelt, kiesett és majdnem szétesett. A vásárhelyi klub az utolsó száz méteren menekült meg a csődeljárástól, ám jövője még így is bizonytalan. Pedig valamikor egészen más gondok őrölték az akkori katonacsapat vezetőit.

Szabó, Hajnal, Gál, Biró I. és Bölöni egy „elnézett” 11-es után. A játékvezetők nem egyszer tettek róla, hogy a Székelyföld focicsapata ne jusson az élre Fotó: Archív

Pontosan negyven éve annak, hogy 1977 forró augusztusában az ASA harmadik, egymás utáni UEFA-kupában való szereplésére készült. A korábbi két próbálkozás nem járt szerencsével, a marosvásárhelyi csapat mindkét alkalommal már az első körben elvérzett. Előbb a Dynamo Drezda búcsúztatta Nagy Mikiéket, a következő esztendőben a Dinamo Zágráb söpörte ki a kontinensviadalból a katonacsapatot. A tapasztalatszerzésnek elkönyvelt kudarcok csöppet sem bátortalanították el Bóné mester legénységét, mint ahogy nem keserítették el a népes szurkolótábort sem. A június utolsó napján véget ért 1976–1977-es bajnokságban elért negyedik hely ismét reménnyel töltötte el Székelyföld legkedveltebb és legeredményesebb futballcsapatát. A formaellenőrző mérkőzések, majd a hazai pontvadászatban vett villámrajt derűlátásra adott okot. Az aranykorát élő AEK Athén ellen elért 1977. szeptember 14-i hazai 1–0-ás győzelem még inkább ráerősített az optimisták bizakodására. A visszavágón azonban bekövetkezett az, ami a korábbi években is: a jóval nagyobb tapasztalattal rendelkező görög csapat Fanici András hazai pályán lőtt találatára három góllal válaszolt, újabb sima vereséget mérve Bölöni, Hajnal, Fazakas, Ispir és Sólyom gárdájára. A korai – és valahol el is fogadható – búcsú azonban ezúttal sem viselte meg a fiúkat. A közönség az elkövetkező hetekben is zsúfolásig töltötte meg a ligeti stadion lelátóit, ahol a 12 500 ülőhely sokszor igencsak kevésnek bizonyult.

A marosvásárhelyi együttes egyik tavalyi meccse a Voluntari csapatával: az üres lelátó a bizonyosság arra, hogy az egykori dicsőség elveszett Fotó: Boda L. Gergely

HIRDETÉS

A Maros megye és Székelyföld minden sarkából érkező focirajongók a lépcsőket, több alkalommal a gyepszőnyeg körüli salakos pályán elhelyezett padokat, de még a lelátók mögötti jegenyefákat is ellepték – órákkal a kezdő sípszó előtt.

Arról nem is beszélve, hogy egy-egy gyermek még a fából készült zöld színű, hatalmas eredményjelző tábla gyomrába is bemerészkedett, ahonnan a deszkák közti résen követte a mérkőzést, s csak akkor dugta ki a fejét, amikor éppen a gólok számát mutató kis táblát kellett cserélni.

Ma már ingyen sem kell?

Ehhez képest négy évtized elteltével a nézők akkor is elkerülték a Liget szomszédságában kialakított Trans-Sil pálya lelátóit, amikor a klubvezetők ingyenes belépést hirdettek meg. Nem is csoda, hisz a csapat szégyenteljesen elbukta a Liga 1 legutóbbi kiírását. Nemcsak az eredmény, de a látványos foci is elmaradt, a gólokról nem is beszélve. Eduard Papp kapusteljesítményén kívül minden, amit tavaly a marosvásárhelyiek produkáltak, felejthető. Hacsak nem soroljuk ide az egy-két évvel ezelőtt még kitűnő gyepszőnyeg megbotránkoztatóan pocsék minőségét, Gabi Mureşan csapatkapitány egyre gyakoribb favágó mozdulatait, az életveszélyes belépésekért járó sárga- és piroslapáradatot, a szinte havonta megejtett edzőcserét vagy a klub körüli botrányokat. Mindemellett a kiesés ténye szinte teljesen eltörpül. Annál is inkább, mivel már másfél évvel ezelőtt borítékolható volt.

Hajnal, a Craiova elleni gólt és győzelmet érő csukafejese Fotó: Archív

Szivárgásokat már akkor lehetett észlelni a rendszerben, amikor a csapat 2016 májusában, az utolsó fordulóban a biztos kieső Oţelul Galac ellen elszenvedett vereségével búcsút vett bajnoki álmától. Az új ASA-nak nevezett léggömböt azonban néhány hónappal később az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) pukkasztotta ki. A hatósági vizsgálódás több kétes ügyletre is rávilágított; a teljes fényderítés munkája azonban a bíróságra vár. Tény, hogy a vészharangok megkongatása után az anyagi források hirtelen elapadtak. Addig a városháza falaiból is pénz folyt a klub feneketlen vedrébe. És mindaddig, amíg a huszonegyedik század futballbizniszéhez egy maroknyi tehetségen és csöppnyi akaraton kívül három fontos dolog szükségeltetik – pénz, pénz és ismét pénz –, a klub körül hirtelen megfogyatkozott a levegő. Megjelentek a fulladozási tünetek, mígnem bekövetkezett a búcsú. Legalábbis az elit világból, hiszen mesterséges légzésen az ASA még eléldegélhet egy ideig, annál is inkább, hogy egy nemrég született bírósági döntés következtében egyelőre megszabadult a csődeljárástól.

Vissza a múltba

A jövő ködössége nemhogy az előrejelzéseket nem teszi lehetővé, de még a helyben való tapogatózást is megnehezíti. Inkább ugorjunk négy évtizedet vissza az időben. Ha 1977 ősze az AEK legyőzésével a legszebb nemzetközi sikert hozta, a hazai pontvadászatban pedig ’78 tavaszáig az élre repítette a csapatot, nem szabad megfeledkeznünk az azelőtti évekről sem. Annál is inkább, mivel ’75 nyara a dobogó második fokát, ’76 pedig a bronzérmet hozta a fiúknak. Nem kártyavárszerű építkezéssel, mint ahogyan a mai klubtulajdonosok elvárják, hanem hosszas és komoly alapozó munkával.

Az ASA aranycsapat a ’70-es évek közepén: Mureşan, Fazakas, Sultănoiu, Hajnal, Koller, Szöllősi, Ispir, Gligore, Nágel, Sólyom, Kiss, Varodi, Kanyaró, Onuţan, Bölöni, Czakó, Nagy és Pîslaru Fotó: Archív

A szakma már akkor szép jövőt jósolt Bóné Tibor csapatának, amikor 1970 tavaszán a CCA és a válogatott egykori játékosa által irányított legénység az utolsó meccsét játszotta az A osztályban. S hogy a hozzáértők nem tévedtek, bizonyította az a tény, hogy a következő évben a vásárhelyi gárda visszakapaszkodott az élmezőnybe, ahol újoncként az 1971–1972-es bajnokságot – alig két pontra a dobogó harmadik fokán végzett örök rivális Kolozsvári U-tól – az előkelő 4. helyen fejezte be. Bóné és a sasfák közül visszavonult Bay György csapata valahogy így festett abban az idényben: Nágel – Szöllősi, Tóth, Ispir, Czakó – Nagy M., Bölöni – Varodi, Fazakas, Mureşan, Hajnal. Mivel az alapemberek közül senki nem távozott, a meglepetésszezon után a következő két bajnokságban elért 12. helyezés komoly visszaesést jelentett. Azonban ennek is megvolt a magyarázata:

az első évben a Bóné-, majd a másodikban a Cătană-gárda főleg hazai pályán ugyanazt a lendületes, támadó focit játszotta, idegenben azonban már sokkal jobban odafigyeltek az ellenfelek – és nem kevés esetben a bírók.

A vásárhelyiek valamelyest az akkor még létező Balkán Kupában törlesztettek, ahol 1973-ban a döntőig meg sem álltak. Ott a jóval tapasztaltabb Lokomotiv Szófia tolta holtvágányra Hajnalékat. A bolgárok Vásárhelyen 1–1-es döntetlenre játszottak, saját otthonukban viszont 2–0-ra diadalmaskodtak. Pedig milyen álomszerűen rajtolt a párharc: Kanyaró már az első percben megszerezte a vezetést!

Moldován Zoli bácsi, a tíz-tizenöt ezres szurkológárda irányítója Fotó: Archív
Második, harmadik, negyedik és félig első

A kupaszereplés, de a két esztendővel azelőtt elért negyedik helyezés, az egy évvel korábban menesztett Bóné Tibor visszahívása, Bölöni, Hajnal és Fazakas válogatottá „érése”  előrevetítette azt, amit a marosvásárhelyi labdarúgás aranykorának nevezünk: a második (1975-ben), harmadik (’76) és negyedik (’77) helyezést, illetve azt a félévet, amikor 22 ponttal az ASA őszi bajnokként a 20–20 pontos Steaua, FC Argeş és Poli Temesvár előtt zárta az első tizenhét fordulót. 

De vegyük csak sorjában: az 1974–1975-ös bajnokságot az ASA a második helyen végezte, mindössze három ponttal maradva le a bajnok Dinamótól. Sokat elárul a csapat egységéről és fegyelméről, hogy a kezdő 11 közel fele, azaz Kiss, Hajnal, Nagy, Fazakas és Mureşan mind a 34 találkozót kipipálta. Utóbbi – az aranycipős Dudu Georgescu mögött – 19 találattal (amiből 18-at akcióból szerzett) a gólvágó lista második helyére repítette. A csapat a Románia Kupában is jól teljesített: a tapasztaltabb Craiovai U semleges pályán, büntetőrúgások után állta az ASA döntőbe való jutáshoz vezető útját.

A következő idényben Marosvásárhelyen szinte ugyanolyan fényesen csillogott a bronzérem, akár egy évvel korábban az ezüst. Azzal a legádázabb szurkolók is tisztában voltak, hogy a hadsereg meg a belügy fővárosi klubjaival vidéki csapat aligha veheti fel a versenyt. Főleg, ha minisztériumi vonalon még alárendelt szerepet is osztották rá. A marosvásárhelyiek számára az is óriási elégtételt jelentett, ha a Ligetben az ASA kétvállra fektette a nagyok egyikét. Vagy – ahogy többször is előfordult – mind a kettőt.

Nagytestvér ide, nagytestvér oda, az ASA nemigen kímélte a Steauát Fotó: Archív

Ebben az idényben a Steauával csak döntetlenre futotta, kárpótlásul viszont a korábbi bajnok Dinamót kétszer is móresre tanította a Bóné-legénység.

Ugyanúgy

boldogsággal és hálával töltötte el az egyre duz­zadó drukkertábort az 1976–1977-es idény végén szintén kupaszereplést hozó negyedik hely is – a Dinamo, a Steaua és az egyre erősebb Craiovai Uni­ver­sitatea mögött.

Az örömöt csak fokozta a fergeteges hajrá: míg az őszi idényt bukdácsolva, a középmezőnyt jelentő 8. helyen zárta a csapat, a bajnokság második felére valamelyest helyrebillent. Az utolsó három körbe még öt pontos hátránnyal, a 7. helyről tért be, ahhoz, hogy aztán az ötödikre, végül pedig – gólarányának köszönhetően – a negyedikre tornássza fel magát. Az ötpontos hátrány ma sem kevés, de akkoriban, amikor a győzelemért mindössze két pont dukált, igencsak soknak tűnt. És volt még valami csodás abban az idényben: a bajnok Steauát Bölöni egymaga gyűrte le a két káprázatos góljával, a Craiovát pedig a mesterhármast szerző Pîslaru verte 3–0-ra, miután az első percekben társát, Hajnalt a játékvezető az öltözőbe küldte.

Hiába az újabb sikertörténet, az ASA vezetősége néhány kulcsfontosságú játékos kényszernyugdíjazása mellett döntött. Fiatalítás címen pedig végrehajtották azt, amire rég áhítottak: végre átbillentették az etnikai egyensúlyt.

Míg egyik nap Nágel Zoltánt, a Kolozsvárról átcsábított kapust arról értesítették a párttól, hogy megkapja az igényelt kétszobás lakást, másnap a klubnál megköszönték a hétéves tevékenységét. Harmincöt éves korára való tekintettel a közönségkedvenc Nagy Mikinek is ajtót mutattak és Szászmedgyesre irányították. Szöllősi László maga döntött a távozás mellett, őt Ştefan Gligore követte Dicsőszentmártonba, a B osztályos Chimicához. A legmegbízhatóbb védőktől, Kiss Madocsától és Czakó Jánostól, valamint a gólvágó Vörös Rókától, Ioan Mureşantól egy évvel korábban megszabadultak. A távozók helyébe fokozatosan beépített fiatalok többségével nem volt gond: ügyesek, tehetségesek voltak, az edzéseken hajtottak, a mérkőzéseken is hozták a tőlük várhatót, azonban hiányzott belőlük az a szikra, amellyel akár egymaguk is „robbanthattak” volna eldöntve egy-egy mérkőzés sorsát.

A csapat még így is jól startolt, és a 9. fordulóban felkapaszkodott a dobogó legmagasabb fokára. A kiesés ellen küzdő Corvinul elleni botlás nem akadályozta meg Bölöniéket abban, hogy az első helyen teleljenek. Annál is inkább, mivel a következő fordulóban, a Dinamo otthonában félig-meddig sikerült kiköszörülni a csorbát.

Elvágták a filmet

A bukaresti 1–1-es döntetlen azonban csak szépségtapasznak bizonyult egy hihetetlenül mély seben. Az életben lévő játékosok többsége valamint Ördögh Attila, a csapat akkori másodedzője arról számoltak be, hogy akkor, azon az 1977. november 30-i napon valósággal elszakadt a film. Ezt a publikum is megérezte. Az addig módfelett civilizált és hűséges közönség rögtön a végső sípszó után türelmét vesztetten tombolni kezdett. A számonkérés hosszú, véget nem érő perceiben egyesek kövekkel dobálták az öltöző ablakait, mások tüzet raktak a főtribün mögött elhaladó vasúti sínpárra. Végül Hajnal Gyuszi volt az, aki megemberelte magát, kilépett az öltözőből, bocsánatot kért, és megígérte, hogy az őszi idény következő, egyben utolsó fordulójában legalább egy pontot visszaszereznek idegenből. Sikerült is, a csapat 1–1-re játszott a Dinamo Ştefan cel Mare úti „gödrében”.

„A Corvinultól elszenvedett vereség után megromlott a csapatszellem, odaveszett az egymás iránti bizalom, lazult a fegyelem. Attól a naptól kezdve a fiatalok is kezdtek belemenni bizonyos mérkőzések elpasszolásába és már őket sem érdekelte annyira a teljesítmény, az eredmény” – vélekedett Ördögh, és ezzel a két mondatával mindent elárult arról az igencsak furcsa vereségről. A későbbi edző belátta: nincsenek kézzelfogható bizonyítékai, de szerinte a vak is látta, hogy a Lucescu, Kassai, Dumitriu IV. és társai ellen vívott mérkőzésen „néhány vásárhelyi kulcsember követte el az ASA elleni merényletet”. Az állítólagos „tettesek” negyven év távlatából sem hajlandók beismerő nyilatkozatot tenni. Bölöni egyenesen hülyeségnek tartja Ördögh és a drukkertábor felvetését.

A tavasszal még egy pár forduló erejéig a tabella élén maradt a csapat, aztán egyre lennebb és lennebb csúszott. A 31. fordulót ugyan még a 6. helyen zárta, mindössze két pontra egy negyedik nemzetközi kupaszereplést biztosító helytől. Az egy évvel korábbi csoda azonban ezúttal elmaradt. Az újabb két sima vereség a 13. pozícióba tolta vissza, és az utolsó játéknapon, ha a konstancaiak pontot rabolnak Craiován, az ASA-nak meg nem sikerül Bölöni révén kiegyenlítenie a Dinamo elleni mérkőzésen, a csapat búcsút is inthetett volna az A osztálynak. Az alig néhány hónappal azelőtt a bukaresti sajtó által még bajnoknak látott vásárhelyi gárda térden csúszva fejezte be a bajnokságot.

Az elkövetkezendő években a csapat ismét talpra állt, de azt a csodálatos három és fél éves sorozatot képtelen volt megismételni.

Hideg, meleg, langyos…

Ez viszont nem jelenti azt, hogy az elkövetkezendő időszakban az ASA nem volt képes számtalan szép pillanatot szerezni szurkolótáborának. Hazai pályán továbbra is aránylag jól ment a gólgyártás, Moldován Zoli bácsi, a szervezetlen drukkerhad szíve-lelke az elkövetkezendő években is osztogatta a cukorkát a lelkesen kiabáló gyerekeknek. A nyolcvanas évek első felében is a Huj, huj, hajrá!-tól és a Cinci goluri ASA! csatakiáltástól zengett a stadion.

A következő hét esztendőben a csapat végzett az újabb Balkán-kupaszereplésre jogosító 6. helyen is (1984-1985-ben Czakó János vezénylete alatt), a kiesést éppen hogy csak elkerülő 15-en is. Míg idegenben kezesbáránynak bizonyult, saját otthonában általában farkasétvággyal falta ellenfeleit. A vérbeli drukkerek ma is szívesen emlékeznek vissza a Steaua 3–1-es és 4–0-as legyűrésére, a Dinamo 2–0-as megleckéztetésére, a Craiova Maxima 1–0-ás legyőzésére, Scorniceşti „elnöki csapatának” kétszeres letérdeltetésére.

Ami 1985 és 1992 között következett, azt a labdarúgó irodalom már ABBA-szindromának nevezi. Az ASA nem kerülhette el a sorsát, többször is kiesett, visszajutott, szurkolóinak szerzett örömet, bánatot. Egy dolog biztos: hiába zárta az új klub a második helyen a 2014–2015-ös pontvadászatot, a szurkolók ma is szívesebben idézik fel a hetvenes-nyolcvanas éveket. Mert akkor Marosvásárhelyen nemcsak fejjel és lábbal, de szívvel és lélekkel fociztak.

Szucher Ervin

HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Legnézettebb
HIRDETÉS
HIRDETÉS