Bronzmeccs után magyar vízilabdaedző nem fürdik. Ezt Merész András, a magyar női pólóválogatott szövetségi kapitánya jelentette ki a Barcelonában szerzett harmadik hely után. Korszakos igazság. Rajki Béláé is az volt, amikor a mester a müncheni olimpián elért második helyezés után azzal indokolta lemondását: a magyar vízilabda számára az ezüstérem kudarc.
Ez a mondat 1972-ben hangzott el, Benedek Tibor abban az esztendőben született. Mintha csak Rajkitól kapta volna az útravalót, játékosként 2000-ben, 2004-ben és 2008-ban is olimpiai bajnoki címet nyert. Visszavonulása után idén Kemény Dénes utódjául kinevezték szövetségi kapitánnyá, szombaton éjjel, Barcelonában pedig már ebben a minőségében fürdött.
Nem a bronzmeccs után. Nem ezüstéremmel a nyakában. Bemutatkozásképpen a vb-dobogó tetejére vezette a tavaly Londonban csupán ötödik, majd az elkerülhetetlen, kissé így is megkésett generációváltással lefejezett magyar válogatottat. Ha már a nagy pólós téziseknél tartunk, Faragó Tamás szentenciája szerint „a játékos csinálja az edzőt”, de természetesen megesik ennek a fordítottja is. Mint Barcelonában, ahol egyik ifjú tehetségünktől megkérdeztük, mi a csapat titka, mire ő rámutatott Benedekre: ott áll a titok. Pedig az új kapitány nem rendez show-t a medenceparton, nem bűvészkedik a szavakkal, de hogy mi lakozik benne, és ebből mit ültet át a környezetébe, azt a döntőt követő, ihletett pillanatokban így osztotta meg velünk: „A hit volt a legfontosabb, a bennünk lévő erő, amely felette áll a vízilabdatudásnak. Mert lehet, hogy nem mi voltunk a legképzettebbek, de hogy a legerősebbek igen, az biztos. Mindvégig úgy éreztem, sikerülnie kell, és sikerült is. Így rendeltetett.”
Az első rendkívüli mozzanat az volt, ahogyan a mieink 9–3-ra elintézték a görögöket. Bár Benedek Tibor úgy fogalmazott, ő nyár eleje óta tudja, hogy igenis, ennyi van a csapatban, csupán lélektani kérdés volt, mikor jön ki belőle. Nagy Viktorból, a 15 lövésből 12-t hárító, a sportágban alig értelmezhető, 80 százalékos hatékonysággal védő kapusból is hiába próbáltuk kicsikarni, hogy kisebb csodát éltünk át, ő azt felelte: „Azért azzal még várjunk, hátravan két mérkőzésünk. Most fújhatunk egy nagyot, és megnyugodhatunk, ami azért is jó, mert mi akkor tudunk sikeresek lenni, ha a magunk nyugodt kis pólóját játszhatjuk.”
Varga Dániel még a rajt előtt bökte ki, hogy ez a csapat tulajdonképpen bárkit legyőzhet, ezért, ha bejut a legjobb négybe, ott már minden megtörténhet. Igaza lett. Pedig érdemes visszaidézni azt a keserves momentumot, amikor a csoportban a szerbektől kapott sima verés, majd az ausztrálokkal kiszenvedett döntetlen után, a nyolcaddöntő első negyedében a még mindig „nyeles labdával” pólózó kazahok 4–2-re vezettek a magyar együttes ellen. Te jó ég, mi jöhet még? – néztünk egymásra, és ha valaki rávágja, hát a világbajnoki döntő, orvosért kiáltunk.
Az olimpiai bajnok horvátok elleni 11–10 ugyanis egyenesen korszakos hőstett. Az ellenfélnek ítélt tizennégy kiállítás és két büntető, Nagy Viktor bravúrsorozata, az élén a két kifogott ötméteressel, Szivós és Vámos három-három bődületes gólja, Varga Dénes két találata, benne az utolsó sziporka miatt is. De tekerjük vissza az idő kerekét 2007. április elsejéig! Bolond nap volt, Magyarország és Horvátország Melbourne-ben szédületes vb-döntőt kerekített. A mieink a hajrában egy góllal vezettek, amikor Szivós Márton ziccerben úszott kapura. Ha belövi, megvan az arany, ő bizonyára bebetonozza a kerettagságát Pekingre is, és ma olimpiai bajnok. Csakhogy kimaradt a helyzet, majd Szivós is, a meccset hosszabbítás után a horvátok nyerték, Marci pedig itthonról nézte, ahogy Pekingben a társai megdicsőülnek. Csütörtök éjjel, Barcelonában három pazar góllal rendezte saját magával, az ellenféllel és a sorssal szembeni adósságát, és amikor megkérdeztem tőle, eszébe jutott-e az a hat évvel ezelőtti meccs, tűnődve felelte: „Persze, hogy eszembe jutott. Nem is egyszer, de így van rendjén, eszembe is kell jutnia, mert emiatt nem hagytam még abba.”
A kicsi, függetlenségét a közelmúltban elnyert ország, Montenegro emblematikus, a sport kereteit messze szétfeszítő nemzeti egylete a magyarok elleni döntőben is elképesztő eltökéltséggel, nagyhatalmakhoz méltó szurkolói támogatással vetette magát a küzdelembe, de szinte esélyt sem kapott. Válogatottunk 3-0-ra elhúzott, 13 perc elteltével engedélyezte a vetélytársnak az első gólt, és bár a délszlávok 3-3-ra egyenlítettek, egyszer sem vezettek. Többször is megadhattuk volna a kegyelemdöfést, de a sors ezúttal is tökéletes rendezőnek bizonyult: az utolsó pillanatokig nyílt, ádáz, mégis nemes küzdelemben – ez utóbbi különösen méltánylandó, hisz nem egy alattomosságot, hisztit, manipulációt láttunk a vb-n – Szivós Márton vitte be a végső, döntő találatot, majd Nagy Viktor fogta ki az utolsó, a döntetlenért eleresztett lövést.
A csapat mellett e két játékos dicsőült meg Barcelonában, nem véletlen, hogy miközben az ünnepélyes eredményhirdetéskor társaikat is majd’ szétvetette a fékevesztett öröm, rajtuk, kettejükön földöntúli boldogság érződött. Amikor ezt az észrevételemet megosztottam a torna legjobb kapusává választott Nagy Viktorral – a legértékesebb játékos Varga Dénes lett, őket választották be az All Star-hetesbe is –, őszintén és keresetlenül reagált: „Földöntúli? Azt nem tudom, de nagyon büszke vagyok a csapatra és magamra is. De nem én nyertem, hanem mi nyertünk, méghozzá óriási szívvel, ami persze fej nélkül nem sokat ért volna. Valóban, nyár elején azt a célt tűztem ki magam elé, hogy én legyek a világ legjobb kapusa, és nem egyszer, valamikor, hanem már itt, a vb-n. Most pedig a kezemben tartom ezt a kupát.”
Így rendeltetett. No meg úgy, hogy Hárai Balázs édesanyjának ötvenedik születésnapján vívják a fiúk a döntőt, centerünk ezért „Isten éltessen!” feliratú pólóban pompázott az eredményhirdetésen. Mi ezúton kívánunk hasonló jókat a világbajnok csapatnak és az egész magyar vízilabdának.Nem feledve, hogy a következő jelentős nemzetközi tornát, a 2014-es Eb-t Budapest rendezi, mint ahogyan a 2021-es vb-t is. A 2023-ast viszont már most oda kellene ítélni Barcelonának, hisz ide tíz évente nyerni járunk.
Vesztesből győztes
Nincs könnyebb és felemelőbb, mint a folyamatos sikerből építkezni. Egészen addig, amíg tart a sikersorozat. Ha egyszer azonban vége szakad, az örökös győztes nem tudja, miként lehet nemcsak túlélni, elviselni, hanem fel is dolgozni a vereséget. A méltóság, a tartás és a hit megőrzése kudarc esetén különleges képesség. Ugyanakkor nem születési adottság, hanem tanulható..A klasszis sportoló – ha elfogadjuk, hogy létezik e kategória, a bajnok – arról ismerszik meg, hogy ennek az erénynek is birtokában van. Mint a magyar úszók többsége, például Hosszú Katinka. Aki Barcelonában világbajnoki címet nyert 200, majd 400 méteres vegyes úszásban; nem egyszeri csoda történt vele, nem egyetlen napot élt meg kegyelmi állapotban, hisz 2009-ben, Rómában szerezte az első vb-aranyát. A két diadal közötti négy esztendőben azonban többször és többféleképpen próbára tette őt a sors. Amerikai edzőjénél, akinek első nagy győzelmét köszönhette, kulcsfigurából tucatemberré vált, erre ráment a 2011-es vb-je és a tavalyi olimpiája. Átlagember Hosszú helyzetében partra vetődik vagy tovább sodródik, ő bezzeg szembefordult az árral, meghozta a pályáját és életét alapvetően felforgató döntést, és Barcelona óta kissé már leírt, elfeledett bajnokból újra ünnepelt bajnokká vált.Mint Egerszegi Krisztina, aki tervei szerint utolsó versenyére érkezett az 1994-es vb-re, ám mivel ott kikapott egy ismeretlen kínaitól, váratlanul úgy döntött, mégis folytatja, és két évre rá, Atlantában besöpörte az ötödik olimpiai bajnoki címét.
Vagy mint Kovács Ági, aki a Sydney előtti utolsó versenyén, a helsinki Eb-n fő számában, 200 mellen vereséget szenvedett a román Câºlarutól, de ettől nem esett pánikba, hanem elfogadta, hogy taktikát kell változtatnia, és 2000-ben úgy nyert olimpiát, hogy csak az utolsó méteren vezetett.
Esetleg mint Risztov Éva, aki végigőrlődte hagyományos úszókarrierjét, megkeseredve vissza is vonult, míg rá nem jött, hogy az ő igazi terepe a nyílt víz lehet, mindent újrakezdett a nulláról, és tavaly Londonban arany lett a jutalma.
Folytathatnánk még a felsorolást, de felesleges. Persze, ne tápláljunk illúziókat, ne áltassuk magunkat azzal, hogy a magyar sportolók egészen más anyagból vétettek, mint a többi kétszáz náció fiai, leányai. Nagyjából ugyanannyit lógnak, svindliznek, trükköznek, doppingolnak, mint amazok. De feltámadni, gödörből kikapaszkodni, völgyből csúcsot támadni talán mindenkinél jobban tudnak.Nem állítom, hogy ez nemzeti sajátosság. Még a gondolatot sem mertem megfogalmazni magamban, amíg nem hallottam ezt egy norvégtól; történetesen Karl Erik Böhntől, a magyar női kézilabda-válogatott jelenleg súlyos betegséggel küzdő, ezért munkaképtelen szövetségi kapitányától. Amikor ugyanis megkérdezték tőle, miként lehetne a skandinávok derűjét átültetni belénk, magyarokba, kijelentette: erre semmi szükség, mi sokkal erősebbek, optimistábbak, kitartóbbak vagyunk. Nekik ott az olaj, a jólét, a szinte megszakítás nélküli, több évszázados háborítatlan béke, mi viszont generációról generációra járjuk a hadak útját, háborúból válságba, abból újabb háborúba, onnan diktatúrába, aztán szabad létbizonytalanságba.
Mégis élünk, mégis nyerünk. Mert sokszor megtanultunk, megtanítottak minket veszíteni. Ami a győzelem alapfeltétele. Úgyhogy gyönyörködjünk csak bátran Hosszú Katinkában, és az ő tekintetében lássuk viszont a magunkét.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.