Pokolból a mennybe: irány a halálcsoport!

November 12. valószínűleg aranybetűkkel kerül be a magyar futballtörténelem lapjaira. Nemcsak azért, mert öt évvel ezelőtt éppen ezen a napon nyertünk Oslóban a norvégok ellen, és ezzel nagy lépést tettünk a 2016-os Európa-bajnokságra való kijutás felé, hanem azért is, mert csütörtök este drámai körülmények között a jobban jegyzett izlandi válogatottat sikerült legyőzni. Ezzel pedig futballtörténelmet írtunk, hiszen a magyar válogatottnak – történelme során először – sikerült két egymást követő Európa-bajnokságra kijutnia.

Valószínűleg igaza lesz Szalai Ádám csapatkapitánynak, aki a tegnap esti mérkőzés lefújását követően úgy nyilatkozott, hogy ha majd az emberek visszatekintenek a 2020-as esztendőre, lehet, nemcsak a karanténra, a vírusjárványra, a bezártságra vagy éppen a munkanélküliségre, nélkülözésekre és sok nehézségre fognak emlékezni, hanem remélhetőleg egy csodálatos Európa-bajnoki kvalifikációra is. Amely az utolsó percekben dőlt el.

A mérkőzést megelőző időszak különben nem volt baljós előjelektől mentes. A válogatottba behívott Kleinheisler László horvátországi klubjában rekedt a karantén miatt. A magyar csapat legjobbját, Szoboszlai Dominiket pedig klubja, az RB Salzburg ugyancsak koronavírustesztek miatt nem akarta elengedni. Végül a sokadik negatív teszt eredményeképpen a 20 éves tinisztárnak sikerült csatlakoznia a kerethez. Ám

utolsó pillanatokban kiderült, hogy Marco Rossi szövetségi kapitány is beteg lett: pozitív tesztje miatt nem ülhet a magyar válogatott kispadján.

„Nem kívánom egyetlen csapatnak sem, hogy átélje azt, amit mi, hiszen szinte az egész szakmai stábunkat elveszítettük egy kulcsfontosságú mérkőzés előtt. Telefonon, videón kellett egyeztetnünk a felkészülés utolsó szakaszában, így kellett a taktikát is megbeszélni az izlandiak ellen” – ecsetelte az eddig soha nem tapasztalt nehézségeket Szalai Ádám a különleges körülmények között megnyert mérkőzés után. Az összecsapást ugyanis – bár korábban az összes jegyet eladták – a szigorítások miatt zártkapuk mögött kellett lejátszani, a szurkolók még a stadion környékére sem mehettek buzdítani a csapatot.

A csütörtök esti mérkőzés különben valóban a szívinfarktust hozta a tévé előtt ülőkre, hiszen a magyar csapat már az első negyedórában hátrányba került: a német Bundesliga egyik legjobb kapusának tartott Gulácsi Péter egy viszonylag könnyen hárítható szabadrúgást nemes egyszerűséggel beejtett a kapuba. Szerencsére a csapatnak még körülbelül nyolcvan perc állt a rendelkezésére, hogy ledolgozza hátrányát, amelyet a rendes játékidő előtt két perccel sikerült is elérnie, a néhány perces hosszabbításban pedig megfordítania az eredményt. Egy olyan 20 éves játékos révén, aki lehet, hogy a mérkőzés nagy részében nem látszott a pályán, de a végén bebizonyította, a nagy európai klubok – mint például az AC Milan vagy az Arsenal – miért állnak sorba az aláírásáért.

Az izlandiak szempontjából amúgy rendkívül peches mérkőzés volt.

Az északiak egyrészt méltán lehetnek szomorúak a kiesés miatt, másrészt okkal bosszankodhatnak, amiért nem tudták egygólos előnyüket a végső sípszóig megtartaniuk. A semleges néző szempontjából valószínűleg az a csapat jutott tovább, amely többet birtokolta a labdát, és többet tett annak érdekében, hogy a mérkőzést megnyerje. Sigurdssonék ugyanis a berúgott gól után vajmi keveset foglalkoztak a támadással. A második félidőben pedig kizárólag antifutballt játszottak, és csak azzal voltak elfoglalva, hogy a labdát minél messzebbre rúgják a kapujuktól. Még szerencse, hogy a Puskás Ferenc Stadion jó méretes, mert különben a kibikázott labdák egy része a környező úttesteken pattogott volna.

Magyar szempontból viszont drámai, de csodálatos mérkőzés volt: a kilencven perc alatt a pokolból a mennyországba jutottunk.

Valószínű, az első félidei kapkodás és gyengébb játék láttán joggal mérgelődtünk, de a második játékrészben, a cseréknek is köszönhetően, felőröltük az ellenfelet, amelynek átlagéletkora jóval a 30-on felül volt. S ez az utolsó 20–25 percben meg is látszott a pályán. Lehet, a magyar csapat az utóbbi időben nem ért el olyan eredményeket, mint az izlandi, amely a 2016-os Európa-bajnokságon a legjobb nyolc közé került, kijutott a 2018-as világbajnokságra – ahol az esélyesnek kikiáltott, Messivel felálló argentinokkal döntetlent játszott –, a Nemzetek Ligájában az elitvonalban szerepel, és a FIFA-rangsorban előttünk áll, de bebizonyította, hogy ha egy felkészült edző taktikai utasításait betartja, ha szívvel-lélekkel küzd a pályán, csapatként egységesen lép fel, akkor az esélyesebb ellenfelet is meg tudja lepni, s akár le is tudja győzni. Jómagam, aki a 90-es évektől figyelem – pontosabban fogalmazva rémüldözve látom – a magyar válogatott kínlódásait, a kvalifikációs csoportokban elért 3., 4. vagy éppen a szégyent jelentő 5. helyeket, a kínos vereségeket egy máltai, andorrai vagy luxemburgi csapattól, méretes zakókat a jobb együttesekkel szemben, a végjátékban elvesztett mérkőzéseket, meglepődve látom, hogy egy ideje a válogatott nem esik össze az utolsó 10–15 percre. Sőt, jobban bírja ellenfelénél, néha fizikailag, máskor mentálisan vagy akár mindkét szempontból. Képes az utolsó percekig koncentrálni, bízik a jó eredményben és ami még ennél is fontosabb: el is éri azt. Ez persze nem azt jelenti, hogy a Nemzetek Ligájában fennmaradó két mérkőzésünket a szerbek és a törökök ellen biztosan megnyerjük, vagy hogy az Európa-bajnokság halálcsoportjában az élen végzünk – ne feledjük, Nagy Ádámék az Eb-címvédő portugálokkal, a világbajnok franciákkal és a korábbi vb-győztes németekkel kerültek. De azt igen, hogy

kialakulóban van egy olyan együttes, amely hosszabb távon is képes lehet jó eredményeket elérni, s akár jó eséllyel harcolni a további világversenyekre való kijutás érdekében.

Mindez bizakodásra ad okot. Másoknak pedig szomorkodásra. A román Digisport ugyanis a mérkőzést követően azt posztolta vezető hírként a honlapján, hogy Romániában kettős a szomorúság: kiesett a román csapat, a szomszéd Magyarország pedig továbbjutott. Kíváncsi lettem a kommentekre, de meglepetésemre ezúttal nem a nacionalista hozzászólások áradata lepte el a felületet, hanem a mérsékelt vagy éppen pozitív megjegyzések. „Még hogy nincs rasszizmus Romániában!” „Már az újságírók is uszítanak!” „Jó, hogy Izland kivert minket, mert a magyaroktól szégyenletes verést kaptunk volna Budapesten!” „Íme, mit jelent, ha támogatják a sportot!” – csak néhány bejegyzés a sok közül, amelyek a hazai, román viszonyokat is, nem éppen finoman, jellemezték.

A zsinórban való magyar kijutás különben kis fricska is lehet mindazok számára, akik évek óta támadják a magyar kormányt mindazért, amit a sport érdekében tesz.

Orbán Viktor ugyanis az elmúlt kilenc évben rengeteg közpénzt költött a stadionokra, az akadémiákra, a TAO rendszerén keresztül pedig a többi kiemelt sportágra. Most azonban mintha látszana egy kis fény az alagút végén. Legalábbis a futballban, amelyre az elmúlt néhány évtizedben igencsak rájárt a rúd. Lehet, mindez csupán fellángolás, de reméljük, hogy inkább egy hosszabban tartó eredményes út eleje.

A csütörtök esti mérkőzéssel véget ért egy két évet tartott kvalifikációs sorozat. A magyar labdarúgó-válogatott a 2018-as, finnországi Nemzetek Ligája-mérkőzéssel kezdte meg az Európa-bajnoki részvételt célzó mérkőzéssorozatot, amely az Izland elleni csütörtöki, 2–1-es győzelemmel zárult. E kampány során 16 mérkőzést játszott, a csapatban 38 játékos szerepelt, Szalai Ádám volt az egyetlen, aki mind a 16 összecsapáson pályára lépett, a legtöbb gólt is ő szerezte, a 22 találatból ötöt. A 16 meccs összesített mérlege: kilenc győzelem, egy döntetlen, hat vereség, 22 szerzett, 19 kapott gól.