Az előzmények ismeretében akármilyen hihetetlen, de Veszprémben elbúcsúztatták Perez Carlost. Igaz, nem az első alkalommal, de talán utoljára. Mert bár a magyar és a veszprémi kézilabdázás emblematikus alakja még csak negyvenkét éves, el kell fogadni, hogy repül az idő. Játékostársai felett mindenképpen.
„Nem, most már tényleg ez volt az utolsó, este meg is hívok mindenkit egy koccintásra” – bizonygatta kétkedésem hallatán „Csárli” még 2005 júniusában Békéscsabán, a Macedónia elleni Eb-selejtező után, ehhez képest a tavalyi, londoni olimpián is csatasorba állt. Ekkor azonban már túljutott pályafutása páratlan hosszúságú, bő egy évtizedes zenitjén.
Amíg csúcsra járt, csapatai rá hegyezték ki a taktikát, ha végképp nem jött össze semmi, egy keresztmozgás, elzárás, Perez-bomba kombináció jelentette az utolsó mentsvárat. Még Mocsai Lajostól is hallhattunk olyat időkéréskor, zaklatott tétmeccs hajrájában, hogy „mostantól csak Csárli lőhet, adjátok oda neki a labdát.” Az ellenfél ezzel szemben hiába igyekezett felkészülni ellene, belőle – a 2000-es évtized elején még a Dunaferrt erősítő Császár Gábor mesélte, hogy az újvárosi mester, az egyébként roppant igényes Imre Vilmos posztonként haladva a rivális feltérképezésében, a balátlövőhöz érve annyit mondott: „Reméljük, Csárlinak nem nagyon megy majd a játék”.
Csakhogy általában nagyon ment neki. Már a kubai válogatottban is, bár amikor 1997 őszén honfitársaival Magyarországra érkezett, még úgy tűnt, egyéni sportágként űzi a kézilabdát. Aztán csapatemberré fejlődött, megtartva azt az erényét, hogy továbbra is képes volt egyedül meccset nyerni. Klubjának, az 1997-től egészen az idén februárig szolgáló Veszprémnek megszámlálhatatlan alkalommal, de „fő műve” a 2003-as portugáliai világbajnokság volt. Úgy lett gólkirály, hogy kilenc találkozón 64-szer talált be, az athéni olimpiai kvalifikáció szempontjából sorsdöntő összecsapáson, a jugoszlávok ellen például 13-szor. Majd félszáz magyar válogatott találkozóján súrolta a nyolcas gólátlagot, kétszeres olimpiai negyedik, vb-6. és 7., KEK-győztes, BL-döntős, 2003-ban, 2004-ben, 2005-ben, majd még 2011-ben, negyvenesztendősen is az év kézilabdázója volt Magyarországon.
Mindezek puszta számok, amelyek tiszteletet parancsolnak ugyan, de az emberről szinte semmit sem árulnak el. A fentebb már idézett, közelmúltbeli veszprémi és válogatott csapattárs, Császár Gábor szavai annál inkább: „Számomra ő a kézilabdáslegenda. Nagyon ritka, amikor valakiben ilyen fizikai adottság ilyen tehetséggel párosul, ráadásul a sportág iránti különleges alázattal és szerénységgel is. A sztárokkal teletűzdelt Veszprémből is ki tudott emelkedni, sőt, a magyar válogatottból is. Még tévén néztem, mit művelt a 2003-as világbajnokságon, oroszlánrésze volt abban, hogy a magyar csapat kijutott az olimpiára. Az athéni részvételemet neki is köszönhetem. Nagyon kevés, ennyire meghatározó alakja volt és lesz a magyar kézilabdázásnak. A mentalitása, a személyisége mindig is példaértékű marad.”
E véleményt extraklasszisok sora oszthatja, hiszen az első hívó szóra, örömmel érkeztek Carlos Perez 2013. június 9-i veszprémi búcsúfellépésére, az MKB Veszprém–Világválogatott találkozóra. Csárlinak, a katari Al-Shamal jelenlegi játékosának mindkét garnitúrában helye lenne; bár esetében talán az sem lehetetlen, hogy egyszerre eljátsszon két csapatban is.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.