München ’72: az olimpiai láng

Bizonytalanság, járvány miatti szigorítások, nézők teljes hiánya, otthon maradt sportolók – egyebek mellett ezek jellemzik a tavalyról idénre halasztott és a napokban elkezdődött tokiói olimpiát. Normális körülmények között az ötkarikás játékok a világ sportolóinak és szurkolóinak legnagyobb és legnemesebb ünnepe. A mostani, legalábbis sokak számára úgy tűnik, az olimpiák halvány mása, amelyen még a végső győzelemre esélyes versenyzők egy része sem kívánt részt venni. A távolmaradók mindenféle okot felhoztak mentségükre, ezek lehetnek valósak, de legtöbbször csak alibik a nem kívánt fáradozás elkerülésére. Valamikor ez elképzelhetetlen volt: aki csak belekóstolt valamilyen sportágba, annak álmai netovábbja lett az olimpia.

Ma már vannak versenyek, amelyek jóval több pénzt hoznak a konyhára. Sokan úgy vélték, minek fáradozni Japánig, maszkban szenvedni, vért izzadni az üres lelátók előtt, amikor kisebb erőfeszítéssel többet lehet keresni.

Sajnos ez a hozzáállás sem más, mint értékrendjét vesztett világunk egyik jellemzője.
Olimpiai években mindig eszembe jutnak az 1972-es müncheni ötkarikás játékok. Nem azért, mintha ott lettem volna, de azóta is úgy érzem, egy kis részt személyesen is kaptam belőle. Vagy legalábbis az eszméből, ami körüllengi a versenyeket. Ha csak pillanatokra is, de kisiskolásként volt szerencsém látni az olimpiai lángot, együtt örvendezni a megszámlálhatatlan kíváncsiskodóval, aki lelkendezve követte a fény útját. A lángban, ebben a csodás szimbólumban, benne van az olimpia összes eszméje, a harc, a küzdelem, a győzelem vagy a vereség, a megújulás és a remény. Az emberiség az istenektől megkapta a lángot, a fényt, hogy miként gazdálkodik vele, az már csak rajta múlik.
Köztudomású, hogy az olimpiai lángot Görögországból viszik a játékok helyszínére. A láng útvonala 1972-ben a következő volt: Olümpia, Athén, Szaloniki, Isztambul, Várna, Bukarest, Temesvár, Belgrád, Budapest, Bécs, Linz, Salzburg, Innsbruck, Garmisch-Partenkirchen, München.
Azon a nyáron, amikor szokás szerint megérkeztem vakációmat eltölteni nagyszüleimhez, már az egész város azt beszélte, hogy jön a láng. Az emberek kihagyhatatlan eseményként kezelték, izgalomban égett egész Temesvár, a csőcselék alig várta, hogy láthassa azt, amit az ember általában egyszer lát életében. Vagy egyszer sem. Például kolozsvári barátaim egyikének sem volt alkalma akár csak megpillantani élőben az olimpiai lángot. Én pedig alig tízévesen majd megvesztem a boldogságtól, hogy láthatom. Hatalmas tömeg volt a város utcáin, az emberek sorfalat álltak a járda szélén. Ilyesmi csak akkor történt, ha a diktátor érkezett látogatóba. Csakhogy ezúttal annál jóval több volt a bámészkodó. Lényeges különbség, hogy ebben az esetben jószántukból vonultak az utcákra Temesvár lakosai, nem pedig valamiféle kényszer vagy fenyegetés hatása alatt.

Valahol egy főút mellett álltunk, nagyapám nyakában ültem, átláttam a fejek felett, egy hófehérbe öltözött atléta futott a magasba tartott fáklyával (ez a kép ma is tisztán előttem van, bár fél évszázad telt el azóta).

Ma már meg nem mondanám, és bizonyára akkor sem tudtam, ki fia-borja lehetett, milyen sportágat képviselt, mivel érdemelte ki ezt a megtiszteltetést. Amikor ott tolongtam nagyapámmal a tömegben, tátott szájjal bámulva a fehérruhás sportembert, aki a lángot vitte, sem én, sem bárki más a földkerekségen nem sejthette, hogy az 1972-es müncheni olimpia mekkora drámákat tartogat a világ számára. Hogy az akkori eset az olimpiák történetének legvéresebb epizódja lesz.
1972. szeptember 5-én Münchenben a Fekete szeptember elnevezésű palesztin terrorszervezet az izraeli csapat 11 sportolóját ejtette túszul. Két sportoló rögtön a túszejtés során halálosan megsebesült, de a német hatóságok kudarcba fulladt kiszabadítási akciója során a többi túsz is életét vesztette, valamint meghalt öt terrorista és egy német rendőr is. Később két túlélő (de el nem ítélt) palesztin túszejtőt, valamint az akció feltételezett kitervelőjét az izraeliek titkos akciója során kivégezték, a nyolc végrehajtó közül egyedül Jamal Al-Gashey élte túl az esetet.
Az olimpiai túszdráma, a palesztin terroristák akciója megdöbbentette az egész világot. A német rendőrség nem volt a helyezet magaslatán, a félresikerült szabadító akciót az egész világ az élő tévé- és rádióközvetítésnek köszönhetően láthatta. Kevésbé a kommunista lágerben, ahol jó szokás szerint minderről hallgattak. Csupán a történtek után jóval később értesültünk a tragédiáról.

Sok hang követelte akkor a müncheni ötkarikás játékok azonnali felfüggesztését, de a józan ész azt diktálta, hogy a sportolók ne hajoljanak meg a terroristák megfélemlítési kísérlete előtt. A dráma ellenére az olimpiai láng nem hunyt ki, a versenyek folytatódtak, az elhivatott sportemberek győztek.

Hiszen éppen ebben rejlik a játékok nagyszerűsége: sem háborúk, sem járvány, sem földindulás és égzengés nem tudja megölni az eszmét. Mindennemű csapás ellenére az olimpiai mozgalom jelszava örökre ott ragyog abban a bizonyos lángban: „gyorsabban, magasabbra, erősebben!”