Kézilabda-vb: kiváló vagy gyenge?

Vasárnap késő este ért véget a svéd–lengyel közös rendezésű 25. férfikézilabda-világbajnokság. Ismét dán sikerrel. A skandináv csapat ugyanis Mikkel Hansen vezetésével immár sorozatban harmadszor ül fel a világ tetejére, vb-n hosszú évek óta senki sem győzte le őket. Utoljára ez éppen a magyar csapatnak sikerült 2017-ben egy negyeddöntő során. Az ezüstérmet a Karabatic által vezetett franciák, a bronzot pedig az olimpián is bronzérmes spanyolok vitték haza a házigazda svédek elől. Ezek azok a csapatok – a norvégekkel együtt –, amelyek a világeseményeken az utóbbi évek meghatározó együttesei.

Az ötödik helyre kisebb meglepetésre a norvégeket legyőző németek kerültek

(a legutóbbi, egyiptomi vb-n éppen a magyarok végeztek az előkelő ötödik helyen), a hetediken az egyiptomi csapat végzett, a nyolcadikra pedig befutott a magyar alakulat.

És itt álljunk meg egy kicsit.

A világbajnokság kezdete előtt a magyar szakszövetség rendkívül merész célt állított fel a Chema Rodriguez szövetségi kapitány által vezetett fiúknak: a legjobb nyolcba való bejutást.

Ez a helyezés ugyanis feljogosítja az együttest, hogy olimpiai kvalifikációs tornán vegyen részt majd a párizsi ötkarikás játékok előtt. Azért írtam, hogy nehezen teljesíthető célt fogalmaztak meg a szövetségnél, mert az erőviszonyokat és a magyar keret összetételét figyelembe véve Mikler Rolandék sajnos már nem tartoznak a világelitbe, az első nyolcba biztosan nem (talán még az első tizenkettőbe sem).

Éppen ezért a fiúk által teljesített cél a bravúr kategóriába tartozik, és kiváló eredménynek számít. Az már más kérdés, hogy az említett eredményt egyrészt egyetlen kiváló mérkőzésnek (a rivális izlandiak ellen), másrészt a szerencsének köszönheti (a többi csapat egymás elleni, számunkra a lehető legjobb forgatókönyv alapján született eredmények miatt). Merthogy a dél-koreaiak, a brazilok és a zöld-fokiak elleni sikereket a „kötelező győzelmek” közé lehet sorolni.

A magyar csapat amúgy csupán egyetlen európai válogatottat (éppen az említett izlandit) tudott legyőzni – a többitől óriási zakót kapott:

a portugálok héttel, a norvégek nyolccal, a svédek kilenccel, a dánok pedig rekordot jelentő 17-tel verték Bodó Ricsiéket. Az utolsó, Egyiptom elleni vereség pedig ráadásul történelminek is számít, hiszen afrikai csapat még sohasem győzte le eddig a magyar válogatottat. Igaz, a fáraók a legutóbbi olimpián elődöntőt játszottak, játékosaik pedig rendre kiváló európai klubokban játszanak meghatározó szerepet.

És itt a címben szereplő második kifejezés. Mert ha a mutatott játék képét nézzük a többi csapattal szemben, akkor a magyar teljesítmény gyenge. Ami nem is csoda, hiszen a keretben alig van olyan játékos, aki BL-szintű meccseken edződne hétről hétre. Kivételt Bánhidi Bence és részben Rosta Miklós, valamint Mikler Roli jelent, akik a Pick Szeged csapatában játszanak. A veszprémi Zoran Ilics és Ligetvári Patrik, valamint a szegedi Szita Zoli és Bodó Ricsi csupán epizódszerepet kapnak együttesükben. A többiek a Ferencváros, Tatabánya, Balatonfüred játékosai, egyedül Hanusz Egon játszik a Bundesligában, ő éppen idény elején szerződött a Stuttgarthoz. A keret tehát rendkívül vékony, az amúgy sem veretes kezdősort pedig sokkal gyengébb minőségű játékosok tudják pótolni – ezt még Chema Rodriguez szövetségi kapitány is elismerte a világbajnokságot követő interjújában.

Az eredmény tehát pillanatnyilag kiváló, a realitás azonban azt mutatja, hogy férfi kézilabdában a világ jó néhány országa elhúzott mellettünk.

Közéjük tartozik például a portugál vagy a tavalyi Eb-n a magyarokat éppen Budapesten alázó holland válogatott. A keret magja főleg az idősebb játékosokon alapul, a fiatalok pedig nem képviselik azt a szintet, amely a világelitben maradáshoz kellene.

A kapusok a nemzetközi mezőnyben a középszintet képviselik, a szélsők Bóka Bendegúzt kivéve gyengék, a két irányító közül Lékai Máté évekkel ezelőtt zseniálisan játszott ugyan, de mára már rajta is látszik a kor, Hanusz Egonnak még rengeteget kellene fejlődnie. Az átlövők közül Ancsin és Bodó meglepően jól játszott, ám a két fiatal, Szita és Ilics, harmatgyenge volt. Éppen ezért egy csapatnak csupán két klasszis beállóval – Bánhidi és Rosta – nem lehet sorozatos tétmeccseket nyernie. Ráadásul az is egyértelművé vált az elmúlt világversenyeken, hogy a nagydarab, lomha mozgású, szaladni nehezen tudó játékosok ideje lejárt. Ma már a beállók is inkább fürgék és soványak, mint súlyosak és körülményesek. Az sem kérdés, hogy azok a csapatok, amelyek a támadásban és védekezésben kettőt-hármat cserélnek (mint a magyar) hátrányban vannak azon együttesekkel szemben, ahol a játékosok meg tudják oldani a védekezést és támadást is. Így simán le tudják rohanni a folytonosan cserélő ellenfelet, könnyű gólokat tudnak dobni a cserék következtében még rendezetlen védelem ellen.

Sajnos, hogy a magyar kézilabdaszövetség valószínűleg ezúttal is inkább az elért eredményt fogja értékelni, és nem a hiányosságokat érzékelni. Különben már rég lépett volna. A csapat élére kinevezett spanyol szakember is elégedetten nyilatkozott a világbajnokságot követően, hiszen arra a kérdésre, hogy hányasra értékeli a csapat teljesítményét, a következőket nyilatkozta: „kilencesre! Bár úgy érzem, a torna végére kicsit elfelejtettük, mi is volt az eredeti célunk: a nyolc közé jutás és az olimpiai kvalifikációs hely megszerzése. Ami sikerült, és nézzük csak meg, mely csapatok maradtak le a negyeddöntőről: Izland, Portugália, Horvátország, Szlovénia, Lengyelország, Szerbia és Brazília, pedig ezek a csapatok nem rosszabbak nálunk. Becsüljük ezt meg, ne legyünk elégedetlenek, mert ezt az eredményt bármelyikünk aláírta volna a világbajnokság előtt.”

Ami valóban így is van, az olimpiai kvalifikációs hely is megvan. Csak kérdés, hogy ezzel a kerettel sikerül-e majd kivívni a selejtezőcsoportban a párizsi részvételt. S ami talán még fontosabb: mikor vesszük észre, hogy a világ kézilabdavilága nemcsak, hogy felzárkózik mögénk, hanem sok esetben el is hagy?