Köszönöm a jókívánságokat, de most bánatos ház a miénk, nem ünneplésre való. Néhány hete agyvérzést kapott szegény feleségem, a jobb oldalára megbénult, így mostanság bús otthon a miénk. De kemény székely lány Erzsike, bízom benne, hogy felépül – nyilatkozta az MTI-nek Tarics.
„Az Árpád Gimnáziumba jártam, 14 éves lehettem, amikor a Mátyás Gimnázium ellen volt egy meccsünk. A kapusuk védett, elkapta a labdát, de elbámészkodott. Láttam, milyen mafla, odaúsztam, leütöttem a kezéről, és gól lett. Egyszer csak azt hallottam a partról: hogy hívnak, fiam? Komjádi Béla volt, meghívott az ifiválogatott edzésére, és kaptam tőle ajándékba egy ebédjegyet” – mesélt a kezdetekkor egy interjúban.
Tarics tavaly az olimpia után Budapesten járt, azt kérte, ha lehet, az 1932-es olimpiai bajnok csapat szövetségi kapitánya, Komjádi Béla szobra mellett fényképezzék le az uszodában. Egymás mellett a magyar vízilabdázás első aranykorának két szereplője. A mentor Komjádi nemcsak „kiszúrta” Tarics tehetségét, hanem később azt is szorgalmazta, hogy iratkozzon be a Műegyetemre. A center jobbkezesként ballal is megtanult dobni, és az 1933-ban elhunyt Komjádit kapitányként követő Beleznay László azért hívta meg az 1936-os olimpiai keretbe, mert „Tarics annyira jó volt egész évben, hogy nem lehet kihagyni”. Aztán Tarics a berlini olimpia egyik legjobbjának bizonyult, s a döntő után az ő nyakába is aranyérmet akasztottak.
Élete valóságos regény, amely két megkerülhetetlen pillérre támaszkodik: a vízilabdázásra és a mérnöki hivatásra. „Amikor megszületsz, benne van a génjeidben százvalahány év. Ha nem rontod el alkohollal, dohányzással meg drogokkal, a gének visznek magukkal. Persze nem ilyen egyszerű, az apám negyvenhárom évesen halt meg tüdőbajban, manapság pedig ez gyógyítható betegség. Szóval az is számít: veled van-e a szerencse vagy sem?” – vallja Tarics.
A kiváló sportoló matematikából is tehetséges volt, ezért egyértelmű volt, hogy a Műegyetem építőmérnöki karán tanul tovább. S bár egy ideig párhuzamosan végezte a két tevékenységet, az 1939-ben megnyert főiskolai vébé után bejelentette, abbahagyja a pólózást. A mérnöki pálya felé fordult, és nem tette rosszul. Civil karrierje az Egyesült Államokban teljesedett ki, ahova a negyvenes években vándorolt ki. „Két évig tanítottam a Fort Wayne Egyetemen, majd privát vállalkozásba fogtam, igaz, később még egy évet még tanítottam a Berkeley-n is” – emlékezik vissza Tarics. Amerikában mérnökként szerzett hírnevet magának földrengésbiztos épületek tervezésével, feltalálóként jutott el a világhírig. „Elsősorban a japánok érdeklődtek a technológia iránt, tíz éven át dolgoztam nekik, mintegy háromezer épületnél alkalmazták a módszeremet. Bőségesen, úri módon megfizettek, szerintem, ha háromszor annyit kérek, azt is megadják.”
A San Francisco melletti Belvedere-ben él, kiváló egészségnek örvend, szemüveg nélkül olvas és vezeti Gold36 rendszámú Mercedesét. Szurkolóként jelen volt a pekingi és londoni olimpián is. A jelenlegi vízilabda válogatott eredményeit is számon tartja. „Az új csapat sokat ígérő fiatal válogatott, amely nemrég visszaszerezte a világhegemóniát. Olvastam az interneten, láttam is néhány meccset a világbajnokságról, s úgy tartom, nagyon szép dolog, hogy aranyérmet szereztünk. A magyar vízilabda mindig tudott szolgálni előremutató megoldásokkal.”
Az 1932-es, Los Angeles-i nyári játékokon két aranyat szerző kerékpáros, Attilio Pavesi 2011. augusztus 2-i halála óta Tarics a világ legidősebb olimpiai bajnoka.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.