HIRDETÉS

Bajnokként sok minden könnyebb

Somogyi Botond 2017. május 06., 14:58 utolsó módosítás: 2017. május 06., 20:05

A kolozsvári tornász-Európa-bajnokság egyik sztárja a többszörös világ- és Európa-bajnok Berki Krisztián volt, aki a londoni olimpián lólengésben aranyérmet nyert. Pályafutásáról, a kolozsvári Eb-ről és a Berki-elemről beszélgettünk.

Berki Krisztián Kolozsváron: ezüstös integetés Fotó: CLUJEUROGYM2017.RO

– Ahhoz, hogy valaki élsportoló legyen, nemcsak tehetség kell, hanem szerencse is. Ha a budapesti tömbházatok közelében nem lakott volna egy tornászedző, akkor most lehet, hogy nem lennél tornász?

– Az biztos, hogy akkor most nem ülnénk egymás mellett az interjú miatt. Valóban nagy szerencse volt, hogy én a tornaterembe kerültem, hiszen szüleim sem voltak tornászok, és a környezetemben sem voltak élsportolók.  

HIRDETÉS

– Kovács István edződ szerint nem voltál ideális tanítvány. Elképesztően sok munkával mégis sikerült a csúcsra jutnod. A gyerekek hamar megunnak valamit, amikor látják, hogy nincs eredmény, és sokat kell gyakorolni. Te nem akartad sohasem abbahagyni?

– Hosszú pályafutás áll mögöttem. Természetesen többször voltam hullámvölgyben, s nem mindig a rosszul sikerült versenyek vagy a sikertelenség miatt. Inkább azért, mert úgy éreztem: unom, amit végzek, félek bizonyos nehezebb elemektől, új gyakorlatoktól, és abba kellene hagynom. Ilyenkor azonban az edzőm meggyőzött a folytatásról, a szüleim is támogattak. Folyamatosan próbáltak inspirálni, és abba az irányba mozdítani, ahova az elmúlt években kerültem. A sportolóknak a hullámvölgyeket ki kell bírniuk, és nem szabad már az első nehézségeknél mindent feladniuk.

– Mikor dőlt el, hogy a lólengést választod?

– 2002-ben készültem a patraszi junior-Európa-bajnokságra – akkor 17 éves voltam, életem első nagy megmérettetése előtt álltam. A csapattal hat szeren készültem, akkor még egyéni összetettben indultam. Viszont bokasérülést szenvedtem, ami miatt nem tudtam ugrani és talajozni. Maradt a lólengés, ebben pedig volt egy erős gyakorlatom, így csupán ezen a szeren indultam, s végül ezüstéremmel zártam. Innentől kezdve jobban összpontosítottunk a lólengésre.

– A 2008-as pekingi olimpiára azért nem jutottál ki, mert Hsziao Csin mögött a vb-n csak ezüstérmet szereztél. A szabadkártyát egy 176. helyezett jemeni sportoló kapta. Nem túl szigorúak a szabályok és igazságtalanok a döntések e sportágban?

– Sajnos, a mi sportágunkban a kvalifikációs rendszer nem jó. Próbálnak változtatni: Londonba talán könnyebb volt kijutni, hiszen elég volt felállni a dobogóra. A tokiói 2011-es vb-n elért dobogó mellett azonban még két szeren kötelező volt elérnem egy bizonyos pontszámot ahhoz, hogy részt vehessek az olimpián. Ezzel pedig tovább nehezítették és bonyolították a kvalifikációt. Rióra lett volna talán a legkönnyebb kijutni, ám sérülés miatt erre nem volt lehetőségem.

– London valamelyest kárpótolt ebben. Louis Smith, 16.066-os pontszám és hosszú várakozás. Hogyan élted meg a lólengés eredményhirdetéséig eltelt hosszú másodperceket?

– Azokban a pillanatokban számomra minden felfoghatatlan volt. Nem tudtam, mi lesz a végeredmény. Láttam, hogy századra azonos a pontszámunk. Azt gondoltam, a vetélytársam, Louis lesz a győztes, hiszen az ő gyakorlata anyagerősebb volt. Viszont a szabály szerint nem ez, hanem a kivitelezés, a bemutatott gyakorlat szépsége számított, így engem hirdettek ki aranyérmesnek. Akkor sem fogtam fel, amikor kiírták a nevem mellé az 1-est. Érdekes másodpercek voltak, számomra napoknak tűntek a pillanatok. De nagyon jó volt, hiszen hazai közönség előtt egy angol versenyzőt tudtam legyőzni. Ez volt a vágyam és az álmom, mert London előtt arra összpontosítottam, hogy olyan olimpiát nyerjek, ahol a legerősebb vetélytársaim a legjobb formájukat hozzák. Azért is szurkoltam Louis Smithnek és a többieknek, hogy ne úgy nyerjek, hogy mindenki ront.

– Egyes sportolók a téttel bíró versenyek ideje alatt pánikba esnek, és nem hozzák ki magukból a legjobbat. Te mintha az ellenkezője lennél, hiszen világversenyeken szinte mindig a maximumot nyújtod. Ez a természetedből adódik, vagy tudatosan készülsz, készítenek erre?

– Valószínű, hogy bizonyos fokig alkat és természet kérdése. Születni is kell arra, hogy valaki élvezze azt, amit végez. De léteznek olyan mentális tréningek, amelyek során sportpszichológus segítségével bizonyos technikák elsajátíthatóak. Ezek pedig segítik a versenyzők felkészülését.

Tíz éve dolgozom együtt sportpszichológussal, és azt vallom, amennyiben csak egy százalékkal tud javítani a teljesítményemen, már akkor is megérte. Számos mentáltréninget, relaxációs programot lehet elsajátítani versenyzőként vagy akár civil emberként is, amit később kamatoztatni lehet a jövőben. Én is ezeket használom: néha napi, máskor heti szinten, a versenyek előtt pedig minden alkalommal.

– Pályafutásod során nem kerültek el a sérülések sem. 2015-ben ráadásul olyankor, amikor kiharcolhattad volna a riói szereplést. Nem hagytad abba, hanem azt nyilatkoztad, még sok szép eredményt fognak ünnepelni a szurkolók veled együtt. Mire gondoltál?

– Hát például olyanra, mint az itteni, kolozsvári Európa-bajnokság pillanatai. Valóban fájó dolog volt, hogy nem lehettem ott Rio de Janeiróban, viszont olimpiai bajnokként élem az életemet, úgyhogy azt, amit a tornában lehetett, én maximálisan elértem. Természetesen nem azt jelenti, hogy hátradőlök, és nem érdekel a közeljövő. Viszont könnyebb volt átvészelni a riói pillanatokat, mint a pekingieket, mert a kínai olimpia előtt fiatal voltam, életem legjobb formáját próbáltam hozni, a vb-n mégsem sikerült kvótát szereznem.

– Ha azt mondom, Tokió, mire gondolsz?

– Elsőre az ugrik be, hogy a kedvenc városom. Szeretem Ázsiát, és kimondottan Japánt, hiszen 2009 óta szinte minden évben kint vagyok egy meghívásos versenyen. Ráadásul a japán fővárosból jutottam ki Londonba, ahol karrierem csúcsára értem, ezért Tokió még közelebb áll a szívemhez. De más szempontból természetesen a tokiói olimpiára is gondolok, a következő főcélom ez.

– Az elmúlt másfél évtized a magyar tornasportban Csollány Szilveszterről és Berki Krisztiánról szólt, előtte pedig Supola Zoltán is ismerősen csengett a szurkolók számára. Miért mindig csak egy-egy tornász emelkedik ki a mezőnyből? Nem elég jó az utánpótlás?

– Nehéz kérdés, mert nem tudom, mi az oka annak, hogy miért nincs több sportoló, aki a magyar tornasportnak érmeket tudna szállítani. Az utánpótlást elhanyagolták kissé. A Budapesten kívül létrehozott sportbázisok az anyagi nehézségek miatt tönkrementek, ám Magyar Zoltánnak köszönhetően – aki a Magyar Tornaszövetség elnöke és a Magyar Olimpiai Bizottság alelnöke – az utóbbi időben a vidéki bázisok is fejlődnek.

A magyar kormány kidolgozott egy olyan támogatást, amely újraélesztette ezeket a bázisokat. Példa erre a dunaújvárosi klub, amelynek – az egyéni összetettben ezüstérmet szerzett – Kovács Zsófia is a tagja. Úgy látom, egyre több gyerek van.

Természetesen az eredmények is kellenek, hiszen London után többször hallottam, hogy sikeremnek köszönhetően sok kisfiú jelentkezett tornásznak. Ez különben számomra sokat jelent, mert tudom, hogy olyat tettem, ami másokat ösztönzött.

– Néhány évvel ezelőtt azt nyilatkoztad, hogy „egyre őrültebbnek kell lenni, lassan átmegyünk cirkuszi mutatványba, hogy valakinek saját eleme legyen. Valami nagyot kellene nyújtanom, hogy az utókorra egy Berki-elem maradjon”. Tavaly a nemzetközi tornászszövetség rólad nevezett el egy gyakorlatelemet. Ilyen őrült voltál?

– A nyújtóhoz, illetve a talajhoz kell egy bizonyos őrültségi szint, hogy a versenyző egyre feljebb tudja a tornagyakorlata erősségét és a kiinduló pontszámát tornászni. A Thomas-orsót, amely tavaly Berki-elem lett, 2008-ban mutattam be először. Azt tudom mondani: sajnos a sportdiplomáciánk volt gyenge. Különben már hamarabb, a londoni olimpián is Berki-elemként szerepelt volna a gyakorlatomban. Kilenc évet kellett várnom arra, hogy a nemzetközi tornászszövetség Berki-elemként ismerje el. Viszont minket, sportolókat erősít, hogy mindaz, amit elértünk, saját munkánknak köszönhető.

– Milyen céllal érkeztél Kolozsvárra, és a megszerzett érem tükrében hogyan értékeled a teljesítményed?

– A fő célom az volt, hogy két jó gyakorlatot mutassak be, és ez sikerült. Ugyanakkor tudtam azt, hogy amennyiben ez sikerül, Európa-bajnok leszek. Ezért dolgoztam, ezért készültem folyamatosan. Az utolsó hetekben mindent félretettem, és csak a tornára koncentráltam. Az egyik szemem sír, mert nem lettem aranyérmes. A másik azonban nevet, hiszen az, amit kitűztem magam elé – vagyis hogy tökéletes gyakorlatokat végezzek, és magas pontszámokat kapjak –, teljesítettem. Nyilván, jobban fénylene az aranyérem. De öröm számomra, hogy az itteni szervezők, versenyzők, egyes bírók odajöttek hozzám, és azt mondták: tudjuk, hogy te vagy az aranyérmes. Ebben erősítenek meg a szurkolók is. Ez jólesik nekem, mert megerősít abban, hogy érezzem, Kolozsváron csak csalással tudtak legyőzni.

– Pontosan mi történt? Egyesek szerint hamarabb indították az órát a tévéközvetítés miatt. Az edző és te sem figyelted az órát?

– Az biztos, hogy nem figyeltem az órát. 15-16 éve magas szinten versenyzek, de ilyen helyzetbe még nem kerültem. Egy bizonyos idő után rutinná válik az, hogy bemondják a nevemet és bejelentkezem. Általában úgy megyek fel a tornaszerre, hogy legalább még tíz másodpercem lenne a gyakorlatom megkezdéséig. Az óvásokat követően azt tudtuk meg, hogy a 30 másodperces türelmi időmet túl hamar elindították. A Magyar Tornaszövetség jogi útra tereli az ügyet, mert állítólag kiderült, nem az a személy indította az órát, akinek kellett volna.

Azt is hallottam, hogy Kolozsváron nem akarták hallani a magyar himnuszt – én nem akarok ilyen sztereotípiákat hangoztatni, mint ahogy bűnbakot sem keresni, de egy orosz versenyző után következtem, a főbíró is orosz volt, és úgy érzem, másként nem tudták behozni aranyérmesnek. Talán a sportdiplomácia „visszaköszönt” ezúttal is.

– Számos versenyen vettél már részt. Hol helyezkedik el ezek között a kolozsvári Eb?

– Nagyon jól éreztem magam Kolozsváron. Örülök, hogy sok magyar szurkoló volt kint a versenyen. A csarnok, a szervezés, a szálloda, a transzferszállítások – mindent nagyon jól megoldottak. Életem egyik legjobban szervezett Európa-bajnokságán vehettem részt, és csak gratulálni tudok a szervezőknek. Úgy érzem, ezt több versenyző nevében is mondhatom.

– Melyek a további terveid?

– Szlovéniában és Horvátországban két Challenge-kupán indulok. Ezt követően kéthetes pihenőm lesz, amikor kikapcsolódom, a családommal elmegyek nyaralni. Aztán kezdődik a felkészülés a montreali világbajnokságra, amelyet októberben rendeznek.

 

HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS