Az utóbbi 30 év legjobban dobó kosárlabdázója – beszélgetés Vizi Sándorral, ötven országos bajnoki cím birtokosával

– A Vizi név kosárlabdában Kolozsváron szimbólumértékű. Ám édesapád nemcsak a kolozsvári U csapatában, hanem a román válogatottban is történelmet írt. Gyerekként ebből mennyit érzékeltél?
– Nem láttam őt játszani sajnos, mert amikor megszülettem, abbahagyta a profi karrierjét. Ám gyermekként sok képet láttam róla, s amikor valahova elmentünk, mindenhol felismerték. Ilyen értelemben szembesültem a ténnyel, hogy édesapámat rendkívül tisztelték.

– Hogyan kezdtél el sportolni?
– Gyermekkoromban nemhogy mobiltelefon és internet nem volt, de még a tévét sem tudtuk nézni. Gyermekként hamar elvittek sportolni.

– Egy ideig vízilabdáztál. Milyen szinten?
– Kolozsváron viszonylag közel volt hozzánk az Olimpic medence, úgyhogy vízilabdáztam is. Az ifiknél hosszú évek után a kolozsvári csapattal 17–18 évesen országos bajnokságot nyertünk. Amikor bezárták a medencét, egy páran a csapattagok közül abbahagytuk a sportolást, különben Gyulafehérvárra kellett volna ingáznunk. Azok viszont, akik folytatták, később a felnőtt válogatottba kerültek. Összesen nyolc évet pólóztam, korosztályos válogatott szintig jutottam, s egyáltalán nem bánom, hogy akkor inkább vízilabdáztam, mint kosárlabdáztam. Utána kezdtem el kosarazni, s két évet játszottam a Carbochim csapatában a másod-, illetve az elsőosztályban. Természetesen akkor inkább azok kaptak lehetőséget a csapatban, akiket az edző ismert, s akik korábban már 10–11 évet kosaraztak. Rengeteget sportoltam, sok barátra tettem szert, jól éreztem magam.

– Bruno Roschnavsky 2007-ben alakította a kolozsvári Gladiator kosárlabdacsapatát, amely két év után feljutott az élvonalba, így a vidéki városok közül az egyetlen volt két csapattal az elsőosztályban. Hogyan kerültél oda?
– A csapat úgy alakult, hogy csupán barátokat kértek fel az alakuláskor. Nekem is szóltak, hívjak még ismerősöket az együttesbe. Rendkívül jól játszottunk, a másodosztályban mindenkit legyőztünk. Bejutottunk egy hatcsapatos rájátszásba, ahonnan az első évben nem jutottunk fel. Második évben viszont már igen, ráadásul ingyen, kedvtelésből játszottunk, és 300 ezer eurós költségvetésű csapatokat vertünk meg. Az elsőosztályban az első hét mérkőzésünkből ötöt megnyertünk. Akkor már fizetést is kaptunk, de ahogy elfogyott a pénz, néhány játékos tovább állt, ezért a csapat teljesítménye visszaesett.

– Mi ösztönzött arra, hogy 2004-től részt vegyél magyarországi kosárlabdaversenyeken?
– Először streetball-versenyekre (három a három ellen) iratkoztam be barátokkal. Akkor láttam, hogy ezzel párhuzamosan dobóversenyeket is rendeznek. Barátaim unszolására iratkoztam be azokra, mivelhogy pontosan dobtam. Jelentős díjakat adtak, hozzászoktam a versenyzéshez. Idővel kezdtem szakszerűen edzeni a kiírások előtt, rengeteg versenyre jelentkeztem, sokat meg is nyertem azok közül.

– Romániában nem rendeznek hasonló jellegű kiírásokat?
– Rendeznek itt is, csak nem annyira magas szintűek, s komoly ellenfelek sincsenek. Bukarestben 2006-ban és 2007-ben rendezték a Sport Arena Streetballt. Az egyedüli komoly kiírás Jászvásáron van, azon évente részt veszek, ám a vírus miatt az is leállt. Romániában különben minden versenyt megnyertem eddig.

– Mi fogott meg a versenyeken?
– Tetszik a hangulatuk, időre megy, gyorsaságra. A leginkább az országos döntőt szeretem, amelyet Budapesten tartanak a Hősök terén. A mesés környezet, a kivilágítás, a hangulat kiváló, olyankor mintha a hatékonyságom is jobb lenne.

– Hogyan történik a lebonyolítás? Kik iratkoznak be? Hány városban rendezik meg a versenyeket?
– A helyszínek évről évre változnak, egyes városok viszont állandó jelleggel házigazdái az eseményeknek, mint például Körmend, Nyíregyháza, Budapest-Kőbánya. Általában egy év alatt nyolc-tíz helyszínen szervezik meg, mindegyiken három vagy négy különböző dobóversenyt rendeznek, ezek győztesei csapnak össze Budapesten az országos kiíráson, amelyet minden évben szeptemberben bonyolítanak le. A versenyekre sokan nevezhetnek be, a díjak függvényében jelentkeznek elsőosztályban játszó játékosok s külföldiek is.

– Az Adidas Streetball Hungary idén a 30. kiírásához érkezett, ez alkalomból különleges díjat is kaptál. Miről van szó?

Engem is rendkívül meglepett, hiszen az utóbbi 30 év legjobban dobó kosárlabdázójának választottak meg.

– Milyen díjakat adtak, illetve adnak a győzteseknek?
– Régebben még robogót is lehetett nyerni, a díjak között volt mosógép, DVD HomeCinema, hűtőszekrény, törökországi nyaralás, repülőjegyek 300 ezer kilométerig és még sok minden más. Az is megtörtént, hogy teherautóval mentem a díjakért, mert különben nem tudtam volna azokat hazahozni. Mostanában pénzjutalmat adnak szelvények formájában, amelyeket különböző üzletekben lehet levásárolni.

– Az All-Star kosárlabdagálán 2017-ben a hárompontos dobóverseny alkalmával a magyar válogatott legjobb dobóit, Benke Szilárdot és Vojvoda Dávidot is megelőzted egy ponttal lemaradva az egykor az NCAA-ban játszó Seth Allen mögött. Ilyenkor mit kérdeznek tőled?

– Általában igencsak elcsodálkoznak. Elismerik, hogy ennyire tiszta és pontos dobásokat nem látnak. Vojvodát úgy vertem meg, hogy ő meccs után volt, be volt melegedve, én nem, az elődöntőben az utolsó hatból mind a hatot be kellett dobnom. Miután sikerült, bekerültem a döntőbe, ott pedig az utolsó dobásomat nem adták meg, mert fél másodperccel a dudaszó után hullt a labda a kosárba. Különben ott is nyertem volna. Egyébként sok barátságot kötöttem az elmúlt évek során, egy ideig egy debreceni sráccal szoktam a távolabbi helyszínekre utazni, de több barátom van Békéscsabán, Budapesten, Szegeden és Körmenden is.

– Egy másik elképesztő adat a neved mellett: a 13 évig NBA-ben játszó Josh Smith-et is legyőzted. Milyen körülmények között?

 – Josh egy streetball-bajnokság meghívottjaként szerepelt egy alkalommal. A szervezők azt mondták nekem, üljek be a nézők közé, s a dobóverseny alkalmával majd „véletlenszerűen” engem fognak kiválasztani Smith ellenfelének. A 15-ből én 13-at, ő 12-t dobott be, de szerintem ő is érezte, hogy valószínűleg nem véletlenül hívtak ki engem vele mérkőzni.

– Egy hihetetlen rekord is fűződik a nevedhez: 18 kosár 30 másodperc alatt. Mennyit gyakorolsz ahhoz, hogy ilyen eredményt érj el?
– Ha közeli helyekről kell dobni, ahhoz nem kell az edzés, mert elég a technika. Viszont a hárompontos, valamint a többi dobóversenyre már szükséges a sok edzés és a fizikai felkészülés is. Heti háromszori erőnléti edzést végzek (a kinetoterápia, a TRX erősíti az ízületek körüli izmokat). Időjárás függvényében pedig minden nap néhány barátommal megyek játszani és kosárra dobni is – mintegy másfél vagy két órán keresztül. Vannak állványaim, 15 labdám – éppen úgy edzünk, ahogy a versenyeket szokták rendezni, mérjük az időt is, hogy beleférjünk a megszabott időintervallumba. Mindezt edző nélkül teszem, mert pontosan tudom, mire van szükségem.

– Jelenleg mivel foglalkozol?
– A sportegyetemen tanítok. Örvendek, hogy a vírus után már nem online kell foglalkozni a diákokkal.

– Több éve vagy óraadó. Mit tapasztaltál, milyenek az új nemzedékek?
– Sajnos nem jó irányba haladnak a dolgok. Ez annak is tulajdonítható, hogy rengeteg más „elfoglaltsága” van a fiataloknak.

s amikor dobtam neki a labdát, hogy megfogja, megfordult, s hátba kapta a labda.

– A közösségi médiában sokan látják, hogy gyerekeidet is sportra tanítod. Játéknak vagy versenynek fogják fel?
– Szerintem a gyerekeket nem kell erőltetni, játékos formában kell rászoktatni őket a sportra. Az elképzelésem az, hogy öt alapsportágat kell megtanítani nekik: atlétika, korcsolya, sízés, úszás és kerékpározás. Ezt a gyerekeimnek megtanítottam. Kosarazni ritkán szoktak, mert nem rajonganak érte, ám járnak focizni. Rengeteg pályát felállítottam nekik az udvaron, medencét is a triatlonhoz, néha öt labdával egyszerre játszunk, tanuljuk a passzolást is, ám ők egymással természetesen versenyezni szoktak.

– Meddig szeretnéd folytatni a versenyzést?
– Mindaddig, amíg jó eredményeket tudok elérni, kellő fizikai állapotban vagyok és jó egészségnek örvendek.