A kutya ugat, a CFR halad – útban az ötödik bajnoki cím fele

Képzeld el, apa, becsomagoltam a táskába, és megyek iskolába – újságolta a gyermek kedd reggel, mintha nem tudtam volna róla. Olyan sok ideig maradt távol az iskolától (a tavaly őszi hibridoktatást nem számítom be), hogy a több mint egy évnyi szünet után már rendkívül szokatlannak tűnt számára. Így voltam én is kedd este a tömeggel, amikor a Fellegvárra mentem a CFR–FCSB-mérkőzésre. Újságíróként egy évig nem volt gondom a parkolással, hiszen a zárt kapuk mögött tartott meccsekre elég volt, ha utolsó pillanatban érkeztem: bárhova parkolhattam.

Most bezzeg más volt a helyzet:

a stadion környéki kis utcák zsúfolásig teltek autókkal, egy motorbiciklit is nehéz lett volna valahova besuvasztani.

A forgalom állt, az utcán pedig vidám emberek özönlöttek a stadion felé. Egyrészt örvendtek, mert a vasutasoknak már zsebükben volt a bajnoki cím, másrészt boldogok voltak, hogy egy évnyi szünet után ismét szurkolhatnak.

S ahogy az lenni szokott, sálakkal, zászlókkal (ezúttal oltási papírral is) felszerelve igyekeztek a bejáratok irányába, hogy aztán a lelátókra érve magukba szippanthassák a Fellegvár üde levegőjét, amelyben érezni lehetett már a bajnoki cím mámorát. S persze az örömhöz egy kis káröröm is vegyült, hogy a történelmi hetedik, zsinórban negyedik elsőséget éppen a rivális fővárosi csapat elleni meccset követően lehet majd ünnepelni. Ezért nem csoda, hogy amíg az utcán a stadion felé mentem, nem csak kolozsvári ismerősökkel találkoztam. Hanem ahogy hajdanán: más városokból is érkeztek szurkolók ünnepelni, akik már messziről széles mosollyal üdvözöltek.

A járványügyi előírásoknak megfelelően nem lehetett teltház: utoljára a 2019-ben szerzett aranyérmet sikerült szurkolók előtt ünnepelni. A rendelkezéseknek megfelelően

ezúttal csupán a stadion kapacitásának 25 százalékát lehetett megtölteni, a mintegy ötezer néző azonban így is kitett magáért, és fiesztahangulatot teremtett.

Az egészet fokozta a szervezők leleményessége, ugyanis kezdés előtt a játékosok az öltözőből egyenként érkeztek a pályára egy róluk szóló rövid felvezető után (ezúttal a hangosbemondó is elemében volt), amelyet természetesen a közönség tapsa követett.

A mérkőzés sem alakulhatott jobban, hiszen a 2–0-ás végeredmény (a rengeteg kihagyott ziccerről, tizenegyesről nem is beszélve) mindent elmond. Igaz, ehhez az is kellett, hogy a vendégcsapat a cserejátékosokkal és hiányos stábbal érkezzen a kincses városba.

Amúgy

nemcsak a CFR-játékosok álltak a helyzet magaslatán – jó játékkal örvendeztették meg a nézőket –, hanem a közönség is:

nem hiányzott a mexikói hullám és a folyamatos Bajnokok, bajnokok! kiáltás sem. Mint ahogy a mérkőzés végén az egész CFR-csapat díjazása, a román profi labdarúgóliga (LPF) himnuszának eléneklése és az elmaradhatatlan tűzijáték, valamint konfetti.

Persze a kommentátorok csupán 1500 vagy 2000 szurkolót láttak a stadionban, hiszen a vasutascsapat táborát folyamatosan jelentéktelenné kell tenni, a román sportújságok ma már inkább – mint ahogy az elmúlt tíz évben mindig – az FCSB tulajdonosával és a fővárosi csapattal foglalkoztak többet, egyes „szakemberek” pedig a kolozsvári klub óriási tartozásairól, az edző távozásáról, a játékosok szétszéledéséről és a csapat esetleges gyengüléséről akarja meggyőzni a közvéleményt. Mint ahogy tavaly…vagy tavalyelőtt…vagy azelőtt.

De hát ahogy lenni szokott: a kutya ugat, a karaván halad. Jelen esetben sokan irigykednek, a CFR pedig zsinórban az ötödik bajnoki címe felé halad.