Személyes kapcsolatom a rádióval úgy kezdődött, hogy az 1990-es újraindulást követően, az általános lelkesedésben, ami kicsin és nagyon erőt vett a „forradalom” napjaiban, cikket írtam a helyi lapnak, arról áradozva, hogy ismét magyar dalokat, magyar híreket, riportokat hallhatunk a Kolozsvári Rádióban. Később vendégként is megfordultam a stúdióban, és noha jobban vonzott a leírt szó, mindig elismeréssel adóztam a rádiózás művelőinek.
Két évtizedes újságírói pályám csupán érintőlegesen kapcsolódik a rádióhoz, nem úgy, mint a Gergely Rózsikáé, aki szinte egész életét ebben az intézményben töltötte.
A kezdetek
Gergely Rózsika 1960-ban, a magyar adás fennállásának hatodik évében került a rádióhoz. A Rákóczi-úton, egy szép villában kapott helyet a stúdió: „A munkakörülmények nem voltak a legjobbak – emlékszik vissza Rózsika –, amikor gépírónőként odakerültem, a pincében volt az irodánk. Ha kinéztünk az ablakon, az emberek lábait láttuk csak”. Az alakuláskor összesen 45 munkatársa volt a rádiónak, románok, magyarok vegyesen. Élő adás nem létezett, minden anyagot legépeltek, majd láttamozta az osztályvezető, a tisztafej, és csak utána került szalagra, adásba. Igaz, a hírek és a műsorok közötti összekötőszöveg élő adásban ment, de ezeket is előre megírták, és engedélyeztetni kellett – meséli Gergely Rózsika, akit hamarosan szerkesztőségi titkárrá léptettek elő. Volt egy időszak, amikor a helységneveket nem volt szabad magyarul leírni, bemondani, a szerkesztők agyafúrtságán múlt, hogyan tudták ezeket körülírni úgy, hogy a hallgató is megértse, milyen településről is van szó. Így lett Kolozsvár a Szamos-parti vagy kincses város, és Nagyváradról mindenki megtanulhatta, hogy a Sebes-Körös szeli keresztül.
1967-re a Donát út végén felépült az intézmény új épülete, 1968 elejétől már innen szórta műsorait a Kolozsvári Rádió. Az új rádióstúdió megfelelt a kor követelményeinek, sorra készültek az ifjúsági műsorok, rendezvények beszámolói, tudósítások napi eseményekről. Megérkezett egy riportkocsi is Bukarestből, így a szerkesztők elindulhattak terepre, hogy a helyszínről számoljanak be az ott történtekről. Gergely Rózsika nosztalgiával emlékezik azokra az időkre, amikor színházfelvételek is készültek – vagy a színházban, vagy pedig rádiószínház formájában. Kovács Ferenc volt a kolozsvári rádiószínház atyja, annak idején külön stúdiót rendeztek be a darabok felvételére. Muzsnai Magda és Sebesi Imre kiváló kulturális, illetve beszélgető műsorokat készített. Utóbbi volt az egyetlen az akkori szerkesztők között – meséli Rózsika –, aki újságírói egyetemet végzett, méghozzá Moszkvában. Rácz Béla a világot jelentő deszkákról igazolt a rádióba, gyönyörű orgánumával a híreket olvasta be, László Ferenc a sporthíreket szerkesztette, Székely Rajmond országjáró riporterként vált ismertté. Kiváló ifjúsági műsorokat készített Zágoni Olga, Polacsek József, Keszi-Harmat Vera, a zeneosztályon Porzsolt Viktor felelt a talpalávalóért. Zenei műsorokat készített Balla Zsófia is, akit érzékeny költőként ismerhettünk meg. Csép Sándor is a rádióban kezdte a pályáját, innen került később a televízióba.
Megszűnik az adás
Gergely Rózsika napra pontosan emlékszik arra az esetre, amikor Bukarestből beszóltak telefonon, hogy megszűnik a kolozsvári területi stúdió műsorszórása. „Szombatra esett 1985. január 12-e. Szokás szerint minden szalagot bevittem az adáskabinba, már a hétfői anyagok is elő voltak készítve. Délután négykor kellett volna kezdődjön a Kolozsvári Rádió műsora, három órakor csengett a telefon. Bukarestből keresték az igazgatót, mivel nem volt bent, velem közölték lakonikusan: ettől a perctől nincs többé adás”. Hatalmas volt a megdöbbenés, a munkatársak reménykedtek, hogy csak villanyspórlás miatt szünetel a műsor, noha leépítésekről már előző évben is szó esett. Senki sem hitte, hogy végül öt évre elhallgat a kolozsvári területi stúdió, vele pedig megszűnik a magyarul szóló adás is… A kép akkor tisztult ki teljesen, amikor a szerkesztők kézhez kapták az elhelyezésükről szóló döntéseket. Könyvtárakba, a párt kulturális és propagandaosztályára, a mozivállalathoz, a folklórintézetbe száműzték a rádiósokat, Gergely Rózsika egy iskola titkárságán kapott állást. A többi területi stúdió munkatársát is szélnek eresztették, állítólag Elena Ceaușescu személyes utasítására. Később kiderült, a bukarestiek úgy mentették meg saját állásaikat a leépítéstől, hogy megszüntették a területi stúdiókat. A bútorzatot elszállították Bukarestbe, a szalagtár pedig a zsilávai börtön pincéiben kötött ki. Idővel persze onnan is eltűnt, csupán néhány felvétel vészelte át az éveket. Az adáskabint érintetlenül hagyták, és ennek később jelentősége lett.
Újrakezdés, generációváltás
Közel öt évig nem hallhattuk magyarul szólni a Kolozsvári Rádiót. Az 1989-es események kellős közepén az egykori szerkesztők azonnal bevonultak a stúdióba, és mivel az adáskabin működőképes volt, december 22-én újra hallható lett a rádióban magyar beszéd Kolozsvárról. A mai szerkesztők közül elsőként Zilahi Csaba jelentkezett, aki mondhatni jókor volt jó helyen. A nyolcvanas években rock-zenekara volt, és már akkor gondolt arra, hogy néhány felvételt el lehetne készíteni a rádió stúdiójában: „Az viszont eszembe sem jutott, hogy én üljek a mikrofonhoz – meséli Csaba. Még akkor sem, amikor 1989 végén engem is elkapott a világmegváltó hangulat és lemezgyűjteményem néhány értékesebb darabját fel akartam ajánlani a néhány napja újrainduló rádiónak. Nem volt olyan egyszerű, mivel katonák őrizték a stúdiót, így végül Csép Sándornak írtam egy levelet, aki azt ajánlotta, állítsak össze egy félórás műsort, amiben én mutatom be a dalokat. Otthon két magnóval és egy mikrofonnal valahogy felvettem a műsort és így került adásba 1990. január 8-án. Az első Rockpanorámában volt István, a király, Edda, Bikini Nagy Feróval, Metropol. Mellette néhány hét múlva beindult a Metálmánia is, amire valósággal özönlöttek a levelek, még román fiatalok is írtak”. Csaba a kezdetektől zenei szerkesztői feladatokat látott el. A tapasztaltabb kollégák szállították a riportokat, ő pedig a szövegek közt – bakelitlemezekről! – zenéket játszott be.
1990 februárjának végén a rádió versenyvizsgát hirdetett meg, így a régi rádiósok mellett újakkal, fiatalokkal hivatalosan is kialakult a szerkesztőség. Csaba időközben megkapta a végleges letelepedési engedélyt Magyarországra, ám a rádiót választotta. „Óriási szerencsének éreztem, hogy a hobbim, a rockzene, egyben a hivatásom is lehet, és hogy kedvenc lemezeimet másokkal is megoszthatom, másoknak is örömet szerezhetek velük”.
A technikai fellendülés még váratott magára. A 90-es évek elején még mindenhol bakelitlemezekről, kazettákról szólt a zene. Nem volt könnyű beszerezni és átmásolni őket stúdiószalagra. Csaba évekig járta a magyarországi lemezkiadókat, amelyek hol bőkezűen, hol szűkmarkúan, de ellátták újdonságokkal. Sokan az ő műsoraiban hallhatták először a Republic, a Beatrice, a Kispál és a Borz, a Moby Dick és más neves zenekarok új dalait. Tudatos célja volt az is, hogy a hazai zenekarokat is népszerűsítse a rádióban.
A mentális átállás sem ment könnyen: a 90-es évek elején, amikor még mindent előre le kellett írni és magnóra venni, nyilván némi cenzúrát is vissza lehetett vezetni. „Egy-két alkalommal megtörtént, hogy a leírt szövegemből kihúztak néhány sort (pl. a Honfoglalás című P. Mobil rockszvit bemutatásakor) és volt, amikor a magnószalagon levő műsorom csak azután kerülhetett adásba, hogy egy idősebb kolléga (aki a 70-es, 80-as években cenzor volt!) előbb meghallgatta, majd jóváhagyása jeleként aláírta a szalag dobozán levő címkét. Megtörtént, hogy egy szombati jegyzetet nem engedett adásba, mert pénteken nem adták át neki jóváhagyásra” – emlékezik Zilahi Csaba. Még arra is rá akarta venni az idősebb kolléga a fiatal szerkesztőket, hogy a telefonos játékokat vegyék fel előre. Nehogy valaki betelefonáljon, ésélő adásban azt mondjon, ami éppeneszébe jut…
Csaba az 1990 utáni rádiózás fordulópontjait is felelevenítette: „Az első nagy mérföldkő az volt, amikor a rádió különvált a tévétől és 1995 táján kialakult egy új szerkesztőség. Egy másik, amikor egyik napról a másikra az esti magyar nyelvű adásunk átkerült délutánra. Utána sokan azt hitték, hogy már csak reggel van műsorunk. Nyilván nagy fordulat volt, amikor az analóg technikáról áttértünk a digitálisra és a magnók helyét átvette a számítógép. Az is fontos pillanat volt, amikor a középhullám mellett elkezdtünk rövidhullámon is sugározni, és ezen kaptunk 2001-ben még egy órát, ami azóta is Slágeróra címen fut. Talán már nincs messze a következő régóta várt nagy mérföldkő sem, amikor a Kolozsvári Rádió magyar nyelvű adása egész napos lesz” – reménykedik az időközben rangidőssé vált szerkesztő.
Jelen és jövő
Rostás-Péter István 1993 őszén érkezett a rádióba, és ma már a főszerkesztő-helyettesi feladatokat látja el. „1990-ben a többség még úgy gondolta, onnan kell folytatni, ahol annak idején párturalmi döntés következtében abbamaradt az adás. Próbálták bepótolni mindazt, amit annak idején nem volt szabad elmondani, megtenni”. Amikor István is tagja lett a szerkesztőségnek, azt tapasztalta, hogy a kollégák igyekeztek minden olyan személyiséget felkutatni és megszólaltatni, aki azelőtt, többnyire politikai okokból, nem volt a képben. Felszabadultság és lelkesedés volt jellemző erre a periódusra, az adó profilja pedig többnyire kulturális hangsúlyú volt. A hírszolgálatot akkor kezdték szervezni: Rostás-Péter szerint éppen abban nyilvánult meg a generációs különbség, hogy a fiatalok sokkal inkább egy információ-centrikus rácsban gondolkoztak, az idősebbek pedig a hagyományápolást, a kulturális vetület fenntartását érezték fontosabbnak. Természetesen a fiatalok sem borították fel egyből a műsorrácsot, fokozatos átmenet történt a régi és új koncepció között. Idővel fel kellett venni a versenyt a kereskedelmi rádiókkal is, a közszolgálati rádió pedig infó-fórummá változott, megtartva kulturális jellegét is. „Romániában a közmédiák egy 1996-ban kiadott törvény alapján működnek, azon belül vannak szakmai szabályaink, nem adhatjuk fel azokat a kötelezettségeket, melyek egy közszolgálati adó sajátjai. Nem lehet cél úgy felvenni a versenyt a kereskedelmi rádiókkal, hogy azok eszköztárát használjuk” – fogalmaz Rostás-Péter István. Szerencsére az állam által biztosított költségvetés megengedi, hogy nem kényszerülnek reklámok után futkosni. Sőt, törvény van arra is, hogy a közszolgálati rádiónak függetlennek kell lennie gazdasági érdekcsoportoktól és politikai alakulatoktól is.
Mit hoz a jövő a Kolozsvári Rádiónak? Rostás-Péter István szerint gyorsan változnak a rádiózási szokások, az online nagyon erőteljesen tört be, az új kihívásokra meg kell találni a választ. A főszerkesztő-helyettes optimista: „A skálás, gombos rádiók ideje rég lejárt, a zsebrádióké is múlóban, nem tartom kizártnak, hogy chip-szerű, apró kis rádióvevőkkel fognak cirkálni a következő generációk. Bízom benne, hogy megújulva, megváltozva, prioritásait átgondolva, de tovább fog élni a rádiózás műfaja.”
