Hobo első hetven éve

Mi minden ki nem derül – kerekedik el a közönség szeme, amikor Földes László Hobo életéről mesél. Vele együtt keltünk útra a János Zsigmond Unitárius Kollégium dísztermében, hogy bejárjuk zenés kálváriájának mind a 14 stációját.

Hobo mesél.

Túl a hetvenedik életévén, akár egy bölcs nagyapa (valószínűleg ettől a mondattól Földes László rendesen kiakadna, hiszen sem bölcsnek, sem öregnek nem tartja magát, és utóbbit nehéz is ráfogni), végigvezeti hallgatóságát korokon, rendszereken, rendszerváltozáson, mozgalmakon, határokon. Versek, vallomások, történetek hangzanak el, és sok kis áldás a nagy szerelemből, ami nem más, mint a rock’n roll és blues.

Hetven év percekbe sűrítve.

Hobo mesél.

Például az élet „apróságairól”: apja megtagadásáról, az iskolás évekről (amikor Rákosi Mátyás kénytelen volt szó szerint felnézni a hórihorgas 10 éves Földes Lacikára, aki akkor még csak a Hobokukk becenevet viselte), első gyermeke haláláról. Mesél a csavargásokról, nőkről, zeneka­rokról, örömökről és csalódásokról. Az önmeghasonulásról. Hite kereséséről, megtalálásáról és elvesztéséről. Találkozásairól és búcsúzásairól.

Hetven év egy estén elmesélve.

„Itt, a színházban bevallhatok mindent, úgysem hiszi senki egy szavamat sem. Hogy utána könnyebb lesz? A fenét. A tapstól lesz könnyebb, hogy össze-vissza hazudhatok és megtapsolnak. Vagy igazat mondhatok? Nem hiszik el, de nem is kell, a lényeg az, hogy tapsoljanak… Ezért jó a színház. Itt minden lehetek, akár még önmagam is, úgysem hiszik el” – kezdi előadását Hobo.

„Úton lenni jó” – mondja két és fél óra elteltével. Tizenegy év alatt több mint tíz előadást hozott el az unitárius kollégiumba, és bár mindegyik más volt, ugyanazzal a hittel, tűzzel, szeretettel adta elő őket – ettől pedig Rákositól kissé eltérő módon nézünk fel Földes László Hobóra mi, hozzá képest röghöz ragadt emberek.